Szeretem a mondákat, ezeket a mitikus szállal átszőtt történeteket, amelyek a valóság és a képzelet határán egyensúlyoznak – sokszor még az is kérdéses, épp melyik oldalon járunk. Tetszik, ahogyan elmúlt korok lenyomatát őrzik – egy-egy utalásból feltárulhat előttünk a régiek mindennapi élete vagy épp ünnepi hagyományaik.
Nagyon gyakran kitűnik ezekből a mesékből az a bizalmas viszony is, ahogyan az ember az őt körülvevő világra tekintett – igyekezett jóban lenni a természeti elemek isteneivel, hiszen az élete függött tőle, hogy kedvezően alakuljon az időjárás és bőséges termést hozzon a föld. Hasonlóan baráti viszonyt ápolt a hitvilágához kapcsolódó különböző szellemekkel és szörnyekkel – voltak bizonyos játékszabályok, s számíthatott rá, ha betartja őket, a másik fél is így tesz majd.
A karácsonyi macska legendája Izlandról származik.
Az Of Monsters and Men zenekar dalaiból vagy lenyűgöző videóklipjeikből már részben megismerhettük az északi népek mondavilágát, ahol a tömött bunda és puha tappancsok ritkán tartoznak kedves állatkákhoz – sokkal inkább a szörnyek jellegzetességei.
A karácsonyi macska sem egy bolyhos kis dorombológép. Ami azt illeti, meglehetősen nagy, és a hátán borzolódik a szőr. A szeme gonoszul villog, a bajsza tűhegyes – és ha vicsorog, milliónyi éles fog bukkan elő rettenetes szájából.
De ami a legfélelmetesebb: felfal téged, ha nem kapsz új ruhát karácsonyra.
A középkori Izlandon az őszi időszak a kézműves munkákról szólt – ilyenkor került feldolgozásra a nyári gyapjú. Fonalat fontak, kelmét szőttek, a kelméből pedig ruhaneműt varrtak. A földesurak számára persze az volt a cél, hogy ez a munka minél hamarabb elkészüljön, s aki jól dolgozott, azok karácsonyra kaptak is ezekből a ruhákból.
Így aztán, aki szorgalmas volt, annak nem kellett attól félnie, hogy a karácsonyi macska gyomrában végzi – mára pedig kedves hagyománnyá szelídült, hogy karácsonyra mindenki kap legalább egy pár zoknit.
Te se bízd a véletlenre… 😉