A mentális egészség hónapjának keretében írtunk arról, hogy lelki bajainkkal miért érdemes szakemberhez fordulni, mi történik a pszichológusnál – most pedig beszéljünk magukról a lelki problémákról.
„Mesélj valamit magadról, ami eddig nem került szóba!” „Az a helyzet, hogy szorongásos zavarom van, és most is éppen az jár a fejemben, hogy ezt észreveszed-e rajtam.”
Képzeljük el, hogy az alábbi két mondat elhangzik egy állásinterjú közepe táján vagy egy első találkozás alkalmával. Hogyan értelmeznénk ezeket? Őszinte és értékelésre méltó megnyilvánulásnak, vagy éppen ijesztő ómennek, ami előhozza belőlünk a késztetést, hogy azonnal megszabaduljunk a jelölttől?
Sajnos, ahogy pszichológushoz, pszichiáterhez járni, úgy kicsit
az is tabunak számít még, hogy felvállaljuk mentális problémáinkat, betegségeinket.
Pedig az elmúlt évek során ijesztő tendenciák kezdenek kirajzolódni: a WHO 2017-es adatai szerint akkor
körülbelül 300 millió depressziós ember élt a világon,
európai viszonylatban pedig Magyarország sajnos folyamatosan az élmezőnyben szerepel az öngyilkosságok száma alapján.
„De mi ez a hisztéria a depressziósok körül? Régen nem volt ez ilyen divatos.”
“Úgy tűnik, itt mindenkinek teljesen rendben van az élete, nekem meg fogalmam sincs, mi történik velem.”
Sajnos a felgyorsult élet, a fogyasztói társadalom észrevétlenül is gerjeszti azt a folyamatot, ami az embereket kiégetté, szorongóvá, depresszióssá teszi. Az örökös verseny, a tökéletesség kultuszának világában élünk; a feszültség, a stressz mindenhol óriási.
Ma már nem elég, hogy valaki jól végzi a munkáját, hiszen öt perc alatt találnak a helyére valakit, aki fele annyi pénzért hasonlóan jól dolgozik. Az élet költségei sosem voltak még ilyen magasak, mint most: az egekben járnak a lakásárak, az előrehaladásért vívott harcban az emberek észrevétlenül lesznek a saját magukról kialakított, idealizált kép rabszolgái. A stresszmennyiséget, amit két generációval ezelőtt évtizedek alatt gyűjtött össze az ember, manapság egy-két „jól megtolt” év alatt szerzi be.
„Nem is tűnik betegnek.”
Minden lelki tünet fontos, és minden mentális betegséget komolyan kell(ene) venni. Sokszor észre sem vesszük a körülöttünk élőkön, hogy éppen szörnyű krízisen mennek át; ehelyett tovább cukkoljuk őket, hogy miért ilyen kiállhatatlanok, antiszociálisak az utóbbi időben, vagy miért kezdtek el többet inni és dohányozni a kelleténél. Sokszor azért, mert így egyszerűbb.
Könnyebb azt a látszatot kelteni, hogy „amúgy jól vagyok, csak most kicsit megcsúsztam”, mint felvállalni, hogy tényleg kiégtünk, depresszióval vonszoljuk magunkat keresztül a mindennapjainkon.
Rengetegen vannak, akik nem vallják be, hogy segítségre lenne szükségük, még saját maguknak sem. Emberfeletti erővel teljesítenek a munkahelyükön, eleget tesznek az összes szociális elvárásnak, aztán hazaérnek, becsukják az ajtót, és utat engednek annak, amit egész nap elnyomtak.
Másnap pedig újra felkelnek, felteszik az álarcot, és folytatják a körforgást.
„De miért félnek?”
A következő helyzetleírás közege egy nem egészséges munkahely, a történet kitalált.
Tegyük fel, hogy Kata évek óta erős szorongással küzd, és sokszor képtelennek érzi magát arra, hogy bemenjen a munkahelyére ellátni a feladatait. Mit tesz?
Ha az állapota még „annyira nem gáz”, mégiscsak összeszedi magát, bemegy dolgozni, a kollégák megjegyzéseire pedig, hogy úgy fest, mint akit most centrifugáztak ki, azt hazudja, hogy borzalmas migrénnel ébredt.
Ha nagyon rosszul van, valószínűleg felhívja a háziorvost, és random betegséget fog hazudni, amivel otthon maradhat pár napot.
Ha utána valahogy mégis kitudódik a történet, azonnal híre megy a kollégák körében, hogy „Kata nem százas”, és bár erre hivatkozhatva nyilván nem lehetetleníthetik el, a helyzet adni fogja magát, hogy ez mégis megtörténhessen.
A mentális betegség utáni gyógyulás ma nem olyan megítélés alá esik, mint amikor egy lábtörés utáni járógipsszel valaki besántikál a munkába. Míg az utóbbi az iroda hőse, akit lehetőség szerint azért kímélni kell, az első kategória alanyát vagy gyengeelméjűnek fogják tekinteni, vagy irgalmatlan mennyiségű feladattal ellátni, hogy bizonyítsa: még mindig tud teljesíteni.
Ha egy a baráti körből valakiről kiderül, hogy az eddig rejtegetett depressziója uralkodott el rajta, emiatt nem akar részt venni a közös programokban, a társaság többi tagja tanácstalanul néz egymásra: most mit csináljanak?
Rosszabb esetben látványosan és hatványozottan próbálják bevonni mindenbe, a legrosszabb esetben szépen finoman, de önkényesen kikerülik, és ignorálni kezdik.
Hiszen senki nem tudja igazán, hogyan is viszonyuljon egy mentális krízisben lévő emberhez.
„De akkor mit tegyünk?”
Ha egy barátunkon vagy kollégánkon a mentális krízis tüneteit véljük felfedezni, beszéljünk vele erről. Kérdezzük meg, mi bántja, fordult-e már szakemberhez – és akár azt is felajánlhatjuk, hogy segítségére leszünk ebben. A betegségéről szerzett információinkat viszont semmiképpen ne kezdjük el érdekességképpen terjeszteni.
Ha egy barátunkról kiderül, hogy valamilyen mentális betegséggel küzd, a legjobb, ha őszintén leülünk vele és megkérdezzük, hogy lenne NEKI a legjobb, hogyan álljunk hozzá.
Jobb lenne-e neki attól, ha kicsit noszogatnánk közös programokkal, vagy inkább szeretne egy kicsit izolálódni – a válaszát pedig tartsuk tiszteletben. Attól eltekintve, hogy éppen egy nehéz időszakon megy át, ő ugyanaz az ember maradt – a barátunk.
Szép, új világ
Szerencsére egyre több olyan, támogató tartalmú oldal létezik az interneten, ami kifejezetten a mentális betegekre aggatott stigmákat szándékozik felszámolni, és bemutatni azt, hogyan érezhet egy depressziós, egy szenvedélybeteg, egy étkezési zavarral küzdő, vagy egy szorongó.
Technikákat osztanak meg, amelyekkel a tünetek pillanatnyilag enyhíthetőek, beszámolókat mások történeteiről, vagy éppen (valóban) motiválónak szánt pársorosokat.
Bár a mentális betegséget és a krízist felszámolni nem tudják, mégis tudatják az emberekkel: itt vagyunk, tudjuk, min mégy éppen át. Sokszor ennyi is éppen elég.
A képek forrása: Unsplash, Bustle, Pixabay, Buzzfeed