“Bátorság az élethez!”
…ezt tanácsolná 30 éves önmagának Singer Magdolna, ha az időben visszarepülve megtehetné ezt.
A sikeres író, újságíró, gyásztanácsadó ma 67 éves, előadásaiból sugárzik a nyugalom, írásai a veszteségek feldolgozásához rengeteg embernek adtak és adnak segítséget. Könnyen hihetjük, hogy aki ennyire szívvel-lélekkel műveli a hivatását, és ennyire jól működik a “gépezet”, az az ember egész életét ennek szentelte, mire idáig eljutott. Magdolna esetében ez nem egészen így alakult.
“Te a szorgalmas vagy!”
… mondták Magdolnának szülei, amikor bátyjával még csak gyerekek voltak.
Az “okos” és “szép” jelzőkkel a fiútestvért tüntették ki. Az iskolás évek alatt Magdolna nem igazán szeretett tanulni, nem kapott bátorító visszajelzéseket, amelyek ösztökélték volna a fejlődésre. Magyarból azonban mindig a legjobb volt, rengeteg fogalmazása, érettségi feladata is hatalmas dicséreteket kapott. “Ezt pályázatra kellene küldeni!”, mondogatták a tanárai. A pályázatokra való eljuttatás felelősségét azonban már egyik pedagógus sem vállalta magára. Családjában nem volt még akkor diplomás, nem látta maga előtt ezt a mintát.
“Mindig ott volt a fejemben…”
…hogy írni szeretnék, és az emberi lélekkel foglalkozni”, mondja Magdolna, mivel azonban iskolai érdemjegyei nem voltak éppen a legszebbek, erről sokáig lebeszélte magát. Tanulás helyett (és később mellett) azonban egész életében rengeteget olvasott, falta a könyveket.
“Úgyse vennének fel.”
“Ha felvennének, nem tudnám végigcsinálni.”
Ezekkel a negatív torzításokkal beszélte le magát folyamatosan a továbbtanulásról, az ötlet azonban mindvégig a fejében motoszkált. 36 évesen ezekhez a kifogásokhoz hozzátette azt is:
“Öreg vagyok én már ehhez!”
Az ezt követő tíz évben azonban valami megváltozott a gondolkodásában – ahogy ő fogalmazott: “visszafiatalodott” a feladathoz, és elvégezte a művelődésszervező szakot. Szociológiát, pszichológiát, művészettörténetet tanult; csupa olyan dolgot, ami kezdettől fogva vonzotta és ami iránt őszintén lelkesedett.
Elébe menni a dolgoknak
A rendszerváltás előtt még nem volt Magyarországon ekkora piaca és népszerűsége az önsegítő könyveknek, Magdolna azonban felfedezett egy kiadványt, amely nagy hatással volt rá. Hirtelen ötlettől vezérelve megnézte az impresszumot, majd levelet írt a szerzőnek, felajánlva neki segítségét arra az esetre, ha szüksége lenne rá. Hamarosan már neki dolgozott: kezdetben relaxációs kazetták ügynökeként, később pedig már tanácsadóként.
A jó a rosszban
Amikor méhnyakrák-operációját követően Magdolna a kórházban lábadozott, majd szerencsésen felépült, közel került hozzá az önkénteskedés gondolata. Először azt érezte, hogy egy olyan távoli helyre kellene mennie, mint India, ahol köztudomásúan rossz helyzetben élnek az emberek. Hamar tudatosult benne azonban, hogy sajnos Magyarországon is éppen elég szörnyű körülmények között élő vagy éppen haldokló ember vegetál – még ha a médiumok ezt nem is reklámozzák.
Végül egy hospice-ban kötött ki mint önkéntes, ahol minden percben körbevette a halál ígérete.
Ekkor lépett rá igazából Magdolna arra az útra, amelynek olvasóiként és előadásainak közönségeként mi is ismerhetünk: gyásztanácsadó lett.
A halál mégsem tabu?
Magdolna számára a gyásztanácsadóként eltöltött évek alatt egyre természetesebb jelenséggé vált az elmúlás, mint az élet természetes velejárója.
Mint ahogyan az is, hogy a veszteségeket meg kell gyászolni, fel kell dolgozni, utána pedig tapasztalatokkal felvértezve tovább kell haladni az úton.
Hiszen ha az ember megfelelő hozzáállással viszonyul az elszenvedett nehézségekhez és figyel arra is, amit ezekből tanulhat és felhasználhat, egészen új perspektívák nyílhatnak meg előtte. Ha tudatosan és elfogadással fordulunk az élet nem túl szívderítő oldala felé is, az rengeteget segít a jellemünk fejlődésében.
Az írás hatalma
Magdolna számára már gyerekként is adott volt a cél: ÍRNI, OLVASNI.
Az írás által kicsit – Magdolnához hasonlóan – beleszerethet az ember írókba, karakterekbe, hangulatokba. Kiszakadhat a valóságból, elfelejtheti, hogy ő “csak” A Szorgalmas.
Történeteket alkothat, világokat építhet fel fejben.
De használhatja az írást ahhoz is, hogy rendszert képezzen vele a hétköznapokban, hiszen ahogy Magdolna is megfogalmazta: amit az ember leír, azzal foglalkozik, annak struktúrát ad.
Az írás lehet terápia, feldolgozás eszköze: Magdolna rákos betegként naplót vezetett, válása után pedig regény formájában dolgozta fel a benne megfogalmazódott érzéseket.
Géniusz egyenlő: SZORGALOM
“A zseni húsz százalék inspirációból és nyolcvan százalék perspirációból (izzadságból) tevődik össze.”
Umberto Eco kijelentette ezt, Magdolna története pedig bizonyítékul szolgál rá.
Ahhoz hogy az ember találjon valamit, amit szívvel, lélekkel, profin csinál, nem szükséges olyan családból származnia, ahol alapkövetelmény a diploma. Az, hogy mennyire lesz kiteljesedett és boldog később valaki, a legkevésbé függ attól, milyen jegyekkel tért haza az iskolából, vagy elvégezte-e az egyetemet az arra meghatározott időben.
Sokkal fontosabb ezeknél, hogy megfelelő célt találjunk, és minden külső(nek hitt) akadályt semmibe véve elinduljunk felé.
Közhely talán, de nem baj, ha nem látjuk az előttünk lévő út minden elágazását. Az a lényeg, hogy magunkénak érezzük azt, ami felé elindultunk. Nem számít, hányadik születésnapunkat ünnepeltük éppen.
Hallgasd meg a Nők az útON podcast “Sosem késő! 60 felett a csúcson” című részét, amelyben Singer Magdolna Csorba Anitával és Szlafkai Évivel beszélget:
Singer Magdolna honlapját ITT találod.
A képek forrása: Unsplash