A közelmúltban hatalmasat ment Cynthia Nixon videója, szerintem legtöbbünk üzenőfalán megjelent valamilyen formában, akár az eredeti verzió, akár az arra való reflektálás.
Ha nem találkoztál vele, itt megnézheted a videót, amely a mai nőkkel szemben támasztott irreleváns elvárásokra hivatott felhívni a figyelmet:
A készítők betaláltak az időzítéssel, hiszen nőnap közeledtével még inkább szenzitívebb témára tapintottak.
Mit várnak ma el egy nőtől?
„Ők azt mondják, légy hölgy” – kezdi Nixon, majd felsorol kismillió olyan (feltételezett) elvárást, amelyenek a nőknek ma meg kell felelnie. Ezen a listán aztán szerepel minden, a tökéletes testtömegindex, a mindig kifogástalan megjelenés és viselkedés: minden, és mindennek az ellenkezője, utalva az egész szituáció abszurd és ellentmondásos voltára.
Amikor megnéztem ezt a videót, egy kérdés maradt bennem: mégis, kik azok az „ők”, akik azt mondják:
„Ne légy túl vékony. Ne légy túl kövér. Egyél. Légy karcsú. Rendelj salátát. Hagyd ki a desszertet. Fogynod kell. Diétázz. Úgy nézel ki, mint egy csontváz!”
vagy éppen:
„Nézz ki fiatalosan. Mindig sminkelj. Ne öregedj. A nők nem öregszenek. Az öregedés csúnya. A férfiak nem szeretik a csúnyát.”
Persze, tudom, ők a társadalom kollektív hangja, a média és elborult értékrenddel rendelkező (férfi és női) embertársaink.
A kérdésem filozofikusan inkább arra irányul, hogy ha ez egy általánosnak mondható, kollektív elvárás,
és mi nők tudjuk róla, hogy rossz, miért érezzük mégis kötelezőnek, hogy megfeleljünk neki?
Miért nem tudjuk ezeket egy vállrándítással lesöpörni magunkról, egyáltalán esélyt sem adva annak, hogy elérjenek hozzánk, azt meg pláne nem, hogy hassanak is ránk?
Ezt követte egy második gondolat: miért csak a nőkkel szemben támasztott elvárások kaphatnak ilyen módon teret?
A férfiak vajon miért nem érzik ilyen szintű kollektív nyomás alatt magukat, hogy tökéletesre legyenek szálkásítva, legyen mindig ütős frizurájuk és minden alkalomra legyen ötmillió megfelelő ruhájuk?
Ha rákeresek a Wikipédián a feminizmusra, ezt találom:
„A feminizmus olyan politikai eszmerendszer és a hozzá kapcsolódó emberi jogi mozgalmak gyűjtőfogalma, melynek közös célja a nemek közti egyenjogúság politikai, gazdasági, személyes és társadalmi szintű megvalósítása.”
Egyszerűbben megfogalmazva: a lényeg, hogy nőknek ugyanolyan LEHETŐSÉGEIK legyenek, mint a férfiaknak.
A feminista mozgalmak első komoly vívmánya a nők választójogának elérése volt: Magyarországon 1919-ben volt először olyan választás, ahol a nők is leadhatták a voksukat. A helyzet azonban sokáig egyáltalán nem volt felvilágosult vagy idilli – az 1945-ös választásokig a választójog szabályozása különféle módokon igyekezett megnyirbálni a nők lehetőségeit: csak harminc év feletti nők szavazhattak, illetve arra is tettek javaslatot, hogy a nők csak két gyermek megszülése után élhessenek választójogukkal.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a magyar nők számára körülbelül 55 éve adott a lehetőség, hogy szavazzanak. Az, hogy a nők egyetemre járnak, a második világháború utánig egyáltalán nem volt általános jelenség.
De mi köze is ennek az egésznek Cynthia Nixon videójához?
A nők és férfiak ugyanolyan LEHETŐSÉGEI.
Nagyon jól hangzik, viszont ha belegondolunk, hogyan néz ez ki a mindennapjainkban, kicsit torzulhat a kép. A nőknek ma (legtöbbször) nem választás kérdése, hanem létkérdés a teljes állás. És sajnos (legtöbbször) elvárás velük szemben (vagy magukkal szemben?) az is, hogy a házimunka el legyen végezve, a hűtő fel legyen töltve, és mindezek teljesítése mellett maradjanak örökké fiatalok és kívánatosak, szőrtelenek és bronzbarnák.
A nők a rájuk zuhanó, végtelennek tűnő lehetőségeket generációk óta hajlamosak kötelezettségként megélni.
Ezt kihasználva, az összes tartalommegosztó oldalról áramlik felénk a tökéletesség: hiába tudjuk józan ésszel, hogy az adott fénykép mögött a legjobb fotósok súlyos munkaórái vannak, mégis rossz érzéssel tölt el, hogy mi miért nem lehetünk ilyenek.
A mi hasunk miért nem lehet egy sakktábla? Mi miért nem bírunk megállni egy csík cukormentes csokinál? Nekünk miért nincs már meg a legújabb tavaszi kollekció? Mi miért nem vagyunk elbűvölő beszélgetőpartnerek és Michelin-csillagos szakácsok egy áttúlórázott nap után?
Miért blicceljük el az edzést, amikor a koponyánk bepörgött bölénycsordák versenypályája, és miért vagyunk ingerültek, amikor az emberünk megint nem hajtotta le maga után a WC ülőkét?
És valahol, az egész spirál legtetején helyet foglal a gondolat is, hogy milyennek „kell” vagy „kellene” lennünk, hogyan kellene viselkednünk az adott szituációban.
Azt hiszem, van egy rossz hírem.
„Ők” – a társadalom szószólói és a különféle médiumok hirdetéseinek kitalálói nem fognak megállni és elgondolkozni, hogyan ne bántsanak meg minket, nőket és hogyan ne helyezzenek minket nyomás alá, hiszen nem ez áll érdekükben.
Sokszor ha egy terméket akarnak eladni, nem az a cél, hogy az ember jól érezze magát a bőrében, hiszen olyan valakinek nem lehet minden nap többet és többet eladni, aki alapvetően elégedett.
Az egyedüli megoldás arra, hogy egyszer majd jobb legyen a helyzet. és ne legyen szükség ilyen cikkekre és videókra az az, ha tudatosan megtanuljuk kiszűrni, és azon nyomban leszarni ezeket az impulzusokat.
Ha résen vagyunk, és rögtön ellentmondunk a kis hangnak, ami legjobb barátnak álcázva magát szemét módon suttog nyomasztó dolgokat a fülünkbe, így próbálva elérni, hogy „ők” mi legyünk.
Ha a lehetőségre tényleg lehetőségként tekintünk, nem pedig kötelezettséggé minősítjük. Ha tényleg szabadon – nem pedig vélt/valós külső nyomás vagy belső kényszer hatására – döntünk, hogy mit szeretnénk mi, és ha kétség esetén megállunk egy percre és végiggondoljuk:
„Hol vagyok ebben az egészben ÉN?”
Én ezzel a gondolathalmazzal szeretném idén ünnepelni a nőket, és közelebb kerülni ahhoz, hogy „ők” végre csendben maradjanak, vagy ha mégis megszólalnak, szorongáskeltés helyett inkább építsenek minket.