Első rész: Amikor legyőztek a ruháim

A divatiparban rejlő kettősség, a színes reklámok mögött megbújó csontvázak, az, hogy valójában milyen áron jutunk hozzá a legújabb akciós topjainkhoz, nem újdonság számomra. Nagyjából másfél éve követem figyelemmel magukat minimalistának valló bloggerek működését, az első egyetemi beadandóm kapcsán pedig pszichológiai nézőpontból közelítettem meg a túlzásba vitt vásárlást.

Bár akkoriban hónapokat is kibírtam ruhavásárlás nélkül, utána valahogy mindig visszajutottam oda, ahonnan elindultam:

ruhákat vettem, ha rossz kedvem volt, ha stresszes voltam, ha fontos esemény előtt álltam.

Legyünk őszinték: a mai világban ez a probléma elég gyakori.  

Mentségemre szóljon, hogy mennyiségileg ekkoriban már eléggé visszafogott voltam, de néha előfordult, hogy csúnyán megcsúsztam, ha olcsó “kincsekkel” találkoztam. Belül éreztem, hogy nem kellene, és bár sokszor kordában tudtam tartani a bennem élő shoppingdémont, néha – a „mi baj lehet belőle” elvét követve – hagytam elszabadulni.

A ruháimhoz – és alapvetően a tárgyaimhoz – fűződő viszonyom nem egészséges voltára akkor kezdtem ráébredni, amikor nyáron – életemben először – tengerpartra mentem nyaralni.

Mivel nem tudtam, mivel készüljek, mindennel készültem. Pár órával az indulás előtt mérlegre állítottuk a bőröndöket. Laza öt kiló túlsúly az enyémnél. Majdnem sírógörcsöt kaptam.

Pedig így is annyi felesleges dolgot szedtem ki… Félúton voltam egy hisztériás roham felé, de végül sikerült  „csak a legszükségesebbeket” magammal vinnem, pontosan a megengedett 15 kg terjedelemben.  

Közben döbbenten és irigyen figyeltem a fiúkat kézipoggyász méretű csomagjaikkal.

Mondanom sem kell, a dolgok felére egyáltalán nem volt szükségem. Nyaralni és pihenni akartam: szinte egyáltalán nem érdekelt, miben teszem ezt. Emellett a legtöbb „ez olyan tengerpartos” ruhában, amit addig szökőévente egyszer vettem fel, egyszerűen nem éreztem jól magam.

Igazából az egész nyaralást abban a pár holmiban töltöttem volna el, amit a mindennapok során is szívesen hordtam.

Bár egy komplett sminkiskolányi cuccot vittem el magammal, 15 év után először töltöttem el egy teljes hetet smink nélkül.

Mivel a későbbiekben az emberi tettek mögött meghúzódó okok felfedezésével szeretnék foglalkozni, már a medenceparton ülve sem hagyott nyugodni a jelenség.

Bár csodálatos nyolc napot töltöttünk a görög tengerparton, valahol mélyen egy kicsit frusztrált, hogy annyi felesleges kacat van nálam. Sokkal könnyebben, egyszerűbben is utazhattam volna: nem kellett volna bajlódnom a bőrönddel, ami súlyra megegyezett egy nem túletetett óvodáséval, nem kellett volna az utazás előtt idegösszeomlást kapnom.

A téma iránti lelkesedésem hazatérve is velem maradt, és kicsit máshogyan közelítettem meg a minimalizmus kérdését, mint addig.

Korábban valahogy az volt az érzésem, hogy a felvetés nagyon időszerű és érdekes, viszont nem találkoztam olyan képviselőjével, akivel igazán azonosulni tudtam volna. Mindenhol azt hallottam, hogy a környezetvédelem, az emberiség jövője miatt szükséges a minimalizmus.

Éreztem a dolog mögött meghúzódó valóságot, valahogy viszont nem éreztem hitelesnek, hogy mindezt csak a bolygó miatt tegyük – merő alturizmusból, lenvászon ruhában, mosolyogva hirdetve a veganizmus csodáit.

Kicsit jobban a témába mélyedve elkezdtek feltűnni emberek, akik tényleg jól csinálták ezt. Hirtelen nem a vásárlás tűnt a legnagyobb luxusnak, amit megengedhettem magamnak, hanem a felszabaduló idő, amit nem turkálókban vadászva vagy plázákban rohangálva töltök.

Elképedve olvastam átalakulásokról szóló sztorikat, ahogy az emberek egyszerűen kiszálltak az „ördögi körből”.

Stílusos, magabiztos nőket láttam kapszulagardróbokkal, akik egy hátizsákkal utaznak el egy hétre, olvastam emberekről, akik megszüntették krónikus szorongásukat: lassítottak, és már nem akartak minden elvárásnak megfelelni.

Hosszú idő után újra azt éreztem, hogy valamivel igazán dolgom van. Emberkísérletet kell végeznem – saját magamon.

Bojkott és emberkísérlet

Nem is olyan régen abba a szakaszba kerültem, hogy szerettem volna vásárolni új holmikat, holott semmi szükségem nem volt rájuk. Minden alkalomra volt legalább egy olyan ruhám, amit szívesen felvettem, mégis…

Pár hónapja új lakásba költöztem: kisebb, szebb, de drágább lakásba. Éppen azelőtt beszélgettünk arról, hová szeretnénk idén elutazni, és három, kisebb-nagyobb kiruccanást terveztünk el.  Mindezeken felül egyetemi tandíjat kell fizetnem, és az sem árt, ha nem halok éhen közben.

Rá kellett jönnöm, hogy ha mindezt meg szeretném oldani egy éjszakai McDrive-os mellékállás nélkül, akkor valamit el kell engednem azok közül, amikre mostanában költök.

A ruhavásárlást választottam.

A dolgok viszont úgy érdekesek, ha nagyban játsszuk őket, ezért úgy döntöttem, hogy ezzel egy időben adok egy esélyt a Project 333 nevű kapszula ruhatár kezdeményezésnek.

A dolog lényege az, hogy 33 kiválasztott ruhadarabot variálva (ebben benne van a kabát, táska, cipő is) öltözködünk, 3 hónapon keresztül.

Ez idő alatt elméletileg az ember nagyon sok mindenre jön rá: mi az, amiket igazán szeret viselni, mi illik hozzá, és mi az, amit csak azért tart meg, mert valami miatt muszájnak érzi, pedig sosem hordja.

Mielőtt belefogtam volna az emberkísérletbe, elolvastam az ötletgazda, Courtney Carver könyvét, a Soulful Simplicityt, amelyben (sok érdekes dolog mellett) a Project 333-ról is szó esik.

Anélkül, hogy himnuszokat zengenék, csak annyit mondok, hogy a mostani olvasnivalóim közül ebben a könyvben helyeztem el a legtöbb virtuális könyvjelzőt. Annyira érthetően és néha kicsit sokkolóan írja le, mennyire eltorzult az önmagunkról alkotott képünk a fogyasztói társadalom nyomására, és mennyire értelmetlen az örökös megfelelési kényszer egy felállított én-ideálnak.

Carver a könyvben leírja, hogy a számok nincsenek kőbe vésve, csak 25 és 50 közt szeretett volna egy jól megjegyezhetőt találni. 

Ha valaki 33 és 50 közötti holmival, esetleg 33-nál kevesebbel érzi jól magát, az is teljesen rendben van.

Ami igazán fontos, hogy (az észszerű cseréket leszámítva) maradjunk az eredeti elképzelésnél.

Teljesen indokolt például a bőrdzsekit lecserélni egy meleg kabátra, vagy a sportcipőt bakancsra, ha az idő megköveteli – és azzal sincs gond, ha a kutya által leamortizált darabot helyettesítjük másikkal.

A 33 darabba nem kell beleszámolni a sportruhát (kivéve, ha hivatásszerűen használjuk), az otthoni és hálóruhákat, a fehérneműt, és az olyan ékszereket, amelyeket minden nap viselünk – minden mást viszont igen.

Nem számít bele tehát a jegygyűrűd és a nagypapa órája, bele kell viszont venni azt a szép nyakláncot, amit tegnap vettél meg a plázában hirtelen felindulásból. Kivéve persze, ha a 3 hónap alatt végig viselni szeretnéd.

Én a szerző engedékenysége miatt egy helyen borítottam kicsit meg a szabályokat:

33 darab ruhát és kiegészítőt válogattam ki,

a cipőket viszont nem számoltam ebbe bele.

Persze nem kell hatalmas cipőhalomra gondolni – nem vagyok Carrie Bradshaw és nincsenek színes magassarkúim, amikben taxi után futok a Gozsduból távozva. Van összesen 6-7 darab (nagyrészt second hand) őszi-téli cipőm, ezeket mind hordom, úgyhogy ők maradtak elöl.

A szakértők hangsúlyozzák, hogy a legelemibb kapszula ruhatár kialakításánál sem elvárás, hogy mindenből a legkevesebbel rendelkezz. Ha valamiből több van, viszont ezeket felváltva hordod, semmi gond. A probléma akkor kezdődik, ha olyan dolgokat halmozunk fel, amelyeknek nem vesszük hasznát a mindennapokban, csak porosodnak és helyet foglalnak el az életünkben, mi viszont (változatos, önbecsapó indokokra hivatkozva) ragaszkodunk hozzájuk.

Az én vállalásom, hogy idén télen nem fogok vásárolni, és utána is csak abban az esetben, ha egy fontos darab tönkremegy, és nem tudom mással helyettesíteni. A ruhadarabok közt észszerű cseréket fogok majd eszközölni, de igyekszem megtartani az induló bázist.

Indulásra készen állok.

Hogy melyik 33 ruhát választottam?

A folytatást ITT TALÁLOD!

A képek forrása: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT