Nem élünk egyszerű időket, a koronavírus alapjaiban rengette meg eddig biztosnak hitt világképünket, és sodort minket pár hónapja még elképzelhetetlennek hitt szituációkba. Otthon maradunk, mindeközben pedig megpróbálunk minden feladatunknak ugyanúgy maradéktalanul eleget tenni, sok esetben felfedezve magunkon a teljesítményszorongás tüneteit is.
Mindezzel párhuzamosan megváltoznak korábbi fogyasztási szokásaink. A prioritások listáján sok esetben dobogón szereplő ruhavásárlás legtöbbünknél egyik pillanatról a másikra zuhant az utolsó helyre.
Az elmúlt pár évben nagyon fontos lett számomra, hogy fenntarthatóbb módon éljek és ebben nagyon nagy szerep jut a ruhavásárlási szokásoknak. Kísérleteztem kapszulagardróbbal, sokat olvastam a minimalizmusról, és tökélyre fejlesztettem a turkálási képességeimet. A koronavírus érkezésével azonban vesztettek számomra aktualitásukból ezek a témák – hiszen ha a munkanapjaim során elég különbséget tennem a pizsamám és a leggingeim közt, akkor nem érzem a késztetést, hogy úgy öltözzek fel, mint aki akar valamit az élettől.
Azt hiszem – és ebben a podcast is igazol – hogy alapvetően két csoportra oszlunk home office gardrób témakörében, illetve egy átmenetet képező határmezsgyére:
az egyik a „rendesen felöltözők” csoportja, akik akkor érzik magunkat komfortban, ha a home office időszakban is szépen kisminkelve, csinosan felöltözve léteznek. Számukra a rendezett külsővel együtt jár a gondolataik rendezettsége.
A másik csoportba tartozók ezzel ellenkező módon akkor tudnak felszabadultan dolgozni otthonról, ha nem nyomasztja őket a kiöltözés terhe, hiszen végre smink nélkül, a kedvenc melegítőjükben kényelmesen dolgozhatnak – számukra frusztráló, ha otthon ki kell öltözniük.
A két csoport közti határmezsgye képviselői a home office idejére kényelmes, de mégsem kimondottan játszós darabokat választanak, és szívesen tesznek fel egy kevés sminket is adott esetben, hiszen így komfortosabban érzik magukat. Így biztosított számukra a munkás otthonlét elkülönítése a szabadságos otthonléttől.
Hogy melyik megoldás az ideális?
Az, amelyik számunkra komfortos, amelyikkel úgy érezzük, hogy leginkább képesek vagyunk jól teljesíteni ebben a szürreális helyzetben.
Mások vagyunk, azonos munkakört betöltők közt sincs abban semmi meglepő, ha a kolléganőd felkap egy zakót a Hangouts konferenciára, míg te a kedvenc, Roxfortot promotáló szettedben ülsz be a kamera elé. Sokfélék vagyunk, így egy ilyen helyzetre sem létezik bevett forgatókönyv.
A játszós ruhák reneszánsza azonban rengeteg kérdést vethet fel bennünk, például, hogy mi lesz a divattal a krízis után?
Szakemberek a jelen szituációt a második világháborút követő időszakhoz hasonlítják – már ami a gazdasági visszaesést illeti. Ahogy Mengyán Eszter, a Holy Duck blog szerzője és a fenntartható divat szószólója meséli, a világháborút követően akkora volt a szegénység, hogy a nők sok esetben az (akkor még ruhaanyagból készülő) lisztes zsákokat használták fel ruhák varrásához. Mindennapos volt a ruhák átszabása, átalakítása valami teljesen újjá, a hordás során keletkezett hibák javítása.
A fenntartható divat hívei régóta várnak a fast fashion mélyrepülésére és a fogyasztási szokások átrendeződésére, azt azonban legvadabb álmaikban sem gondolták volna, hogy ez ilyen szürreális körülmények közt történik meg.
Hiszen ha a fast fashion összeomlik, azzal együtt összeomolhat egy egész iparág. Összeomolhat az a társadalmi réteg, akiknek sajnos megélhetése függ ezektől a cégektől.
Hiszen még egy szegényes létfenntartást biztosító, nyugati szemmel felháborítóan alacsony fizetés is megmenti őket az éhenhalástól. Ha ez sincs, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A fast fashion megrendülésével, a ruhák iránti kereslet drasztikus csökkenésével azonban szükségképpen együtt jár a kis cégek nehéz helyzetbe kerülése, a hazai tervezők ellehetetlenülése is. Ezeket a kisvállalkozásokat legtöbb esetben úgy kell elképzelni, 1-2 ember áll a gépezet működtetése mögött, felelve a tervezésért, szabás-varrásért, marketingért, könyvelésért.
Mi a jó döntés ebben a helyzetben?
Eszter szerint nem szabad bedőlnünk a greenwashingnak, vagyis amikor a fast fashion láncok marketingként használják fel a folyamat egy-egy, első olvasatra valóban fenntarthatónak tűnő elemét. Hiszen kicsit tovább kutatva gyakran kiderül, hogy a pamut tényleg biopamut, de az elkészítésért felelő beszállító nem igazán hajlandó kifizetni a munkásait, vagy éppen olyan anyagokat használnak a textilek festéséhez, ami a legnagyobb jóindulattal is erősen allergénnek nevezhető.
Ha szeretnénk fenntarthatóan dönteni, ebben a helyzetben is nézzünk utána, kiket támogatunk a vásárlásunkkal.
Az Eszterrel való beszélgetős podcast oldalán (KATT) összegyűjtöttünk nektek olyan magyar márkákat és tervezőket, akiknek tevékenysége valóban fenntartható, így termékeik közül választva a pénzetek valóban jó célt szolgál. Sokszor előkerülő mondás azonban, hogy a legfenntarthatóbb ruhadarab az, amelyik el sem készül: ha úgy érezzük, szükségünk van valamire, először nézzük át a már meglévő holmijainkat, adjunk időt magunknak az átgondolásra, és csak akkor vásároljunk, amikor valóban szükségünk van rá.
Fenntartható divat a 21. században és a home officeban – Vendég Mengyán Eszter
Bár a jelenlegi szituáció igazán embert próbáló, tanulhatunk belőle. Jobban átláthatjuk fogyasztási szokásainkat, utánagondolhatunk annak, mi állhat esetleges vásárlási szenvedélyeink mögött, miért jellemző ránk adott tárgyak felhalmozása. Mindennapi küzdelmeink közt ez talán nem tűnik most annyira fontosnak, de kicsit elmélyedéssel talán egy önmagunkról alkotott tisztább képpel léphetünk majd ki a világba, és első utunk nem „kedvenc” fast fashion üzletünkbe vezet majd.
A képek forrása: ITT, ITT, ITT