Hétfő reggel. A születés fájdalmával ébredsz, három szundi lenyomása és jóval több, a telefonnak (világnak) címzett „Kuss legyen!” után.
A szokásos „Nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék” és „Már megint elfogyott a tej…” helyzeteken való túllendülés után képes vagy annyira összeszedni magad, hogy bevontasd a tested a munkahelyedre. A megszokott semmitmondó, reggeli fejtágítás után vár rád egy telefonos konferencia, de kávét még mindig nem tudtál inni.
Röviddel az ebédidő előtt már
megfogalmazódik benned annak gondolata, hogy megrendezd a saját halálodat, és Mexikóban kezdj új életet.
Nem mindenki olyan szerencsés, hogy a munkahelye levakarhatatlan mosolyba burkolja az arcát, a munkaidő pedig csak úgy elrepüljön, miközben annak minden perce új élményt tartogat.
Sajnos vannak helyzetek, amikor bár minden álmunk kiszállni egy élvezetet nem adó mókuskerékből, a körülményeink éppen nem teszik ezt lehetővé számunkra.
Ilyen időszakok átvészelésében nyújthatnak segítséget a következő gondolatok.
„Jézusom, meddig kell ezt még kibírnom?”
Elkezdtél dolgozni az adott helyen. Talán azért, mert a pozíció leírása egy az egyben a potenciális jövőbeli karriered képét jelenítette meg előtted, talán azért, mert a cég a szakma krémje és minden ismerősödet megüti majd a guta az irigységtől, ha megtudják, hogy felvettek. Elkezdted, folyamatosan próbálkozol, de belül folyamatosan azt érzed, hogy N-E-M.
A kérdés itt csak az: mennyire fontos neked a munka, és mennyire fontos neked, hogy ennél a cégnél végezd ezt?
A klasszikus pályaválasztási korban a legtöbb fiatal egyáltalán nem áll készen arra, hogy eldöntse, mivel szeretne élete hátralévő részében foglalkozni. A hatalmas nyomás miatt azonban a legtöbben döntünk valami mellett: lehet, hogy ez jó megoldás számunkra, de az is ugyanúgy előfordulhat, hogy egyáltalán nem illik hozzánk.
Mit érzel, mialatt a munkahelyeden vagy? A feladatokat élvezed, de a munkatársaidtól hideg futkos a hátadon? Vagy maga a munka az, ami sírógörcsre késztet?
Mindkét esetben érdemes kitartani egy kicsit, majd változatlan érzések esetén esélyt adni a munkakörnek új terepen.
Könnyen lehet, hogy szimplán borzasztó helyet fogtál ki, ahol a feladatok legalját osztják az újakra, és csak azt követően kapsz jobb lehetőségeket, hogy „bizonyítottál”.
Sajnos az is előfordulhat azonban, hogy semmi nem változik. Ilyenkor is érdemes kicsit várni, mielőtt erős felindulásból leteszed az A4-est. (A felmondólevelet – a szerk.) Bár manapság a legtöbb helyen annyira nagy a fluktuáció, hogy szinte észre sem veszik, hogy ma Kata ül annál az asztalnál, ami tegnap még Zsófié volt, a túl sok próbaidő alatti váltás kérdéseket vethet fel egy potenciális új főnöknél.
A magadnak adott „kivárási idő” elteltével azonban jó megoldás újra próbára tenni ugyanazt a munkát egy másik helyen. Lehet, hogy egy más típusú szervezeti kultúra vagy éppen kollégák felébresztik benned a szunnyadó zsenit.
„Na és addig mit csináljak?”
Nehéz helyzet, az biztos. Sok esetben kilátástalan is, hiszen hónapokat kell eltöltened az irodában, ahol naponta rád tör, hogy felborítsd az asztalodat, és lassított díszmenetben vonulj ki az irodából, miközben beintesz a főnöködnek. Ilyenkor erőt adhat, ha van terved. Azzal, hogy
tudatosítod magadban, meddig és miért fogsz a szituációban maradni, és utána hol szeretnél újra próbálkozni, kijelölöd a határokat.
Sokkal könnyebb előnytelen körülmények között helyt állni akkor, ha tudod: ez csak időleges. „Céllal vagyok itt.” Koncentrálj erre, amikor rossz napod van, amikor a nullánál is kevesebb erőt érzel magadban az aznapi küzdelemhez.
„És mi van akkor, ha a munkát is utálom úgy, ahogy van?”
Abban a pillanatban, ahogy megszületik benned ez a felismerés, két lehetőséged van.
1.: Elhallgattatod magadban ezt a figyelmeztető hangot és csinálod tovább, ahogy addig.
Hiszen már elvagy itt egy ideje és egyébként is, mivel tudnál elég pénzt keresni?
Sokszor éveket töltünk el gyűlölt munkakörökben, ahol a napunk fénypontjai az ebédszünet és a macskás videók. Ez a lehetőség hosszútávon biztosan elvezet a kiégés, rosszabb esetben a depresszió állapotába.
2.: Szembenézel a helyzettel: ez nem nekem való.
A szomorkodás és befordulás helyett azonban
sokkal fontosabb dolgod van: kitalálni, mi is való akkor neked igazán.
Értelmezd ezt a helyzetet úgy, mint egy tiszta lapot. Lehet, hogy x évet késtél a jó döntéssel, de most készen állsz rá, hogy meghozd és elindulj felé. Fogalmad nincs arról, mihez kellene kezdened életed hátralévő részével? Ilyenkor kellene teljesen őszintén magunkba nézni, és átgondolni:
„Mi az, amiben igazán jó vagyok?”
„Mi az, amit örömmel csinálok és munka szintjén is el tudom magamnak képzelni?”
„Hogyan tudnék elindulni felé?”
Lehet, sőt nagyon is valószínű, hogy az elején csak a szabadidőd terhére tudsz a választott dologgal foglalkozni. Fáradt leszel, drasztikusan kevesebb időd lesz minden másra, fáradt leszel, pokolba kívánod az egészet, azt szeretnéd, bár sose költöztek volna a fejedbe azok a gondolatok, amiknek a hatására belevágtál az újba, és fáradt is leszel.
De legbelül, mindennek ellenére óriási büszkeség tölt majd el, hiszen nehezített pályán teljesítesz.
„De nagyon kell a pénz.”
Akár arra, hogy új utat jelölj ki magadnak, akár arra, hogy kifizesd a jelzáloghiteledet, akár az élet mindennapi fenntartásához: pénzre mindannyiunknak szüksége van.
Ami igazán fontos, hogy tisztában legyünk vele, miért is dolgozunk.
A legegyszerűbb és kicsit radikális példával élve: ha azért veszek meg hitelre egy csúcskategóriás autót, hogy aztán azzal járhassak túlórázni a lélekölő munkahelyemre, akkor társadalmilag elismert státuszszimbólumok kérdésében talán jól teljesítek, összességében viszont mégis torz a kép.
Miért is dolgozunk? Mire keressük meg a pénzt? Mire is akarjuk megkeresni a pénzt és mit jelent ez nekünk?
Ha ezeket a kérdéseket is végiggondoljuk és (önmagunkhoz teljesen őszintén) megválaszoljuk, máris nagy lépést tettünk előre.
Ha a csak pénzzel megvásárolható célunk elérése érdekében azt a döntést hoztuk meg, hogy elviselünk egy (akár) lélekölő munkát is, mert ebből tudjuk finanszírozni azt, ami fontos, lássuk ezt a célt minden orrtúró kollégára nézve, a telefonban magukból kifordulva üvöltő ügyfeleket hallgatva, a vég nélküli Excel táblák fölött görnyedve az idegösszeroppanás határán.
„Agyvérzést kapok, most biztosan.”
Végezetül néhány gyakorlati tanács a kritikus percekre (órákra/ napokra):
- Sétálj. Sokszor az is elviselhetőbbé teszi a helyzetet, ha rövid időre kiszakadsz belőle. Egy séta segít kitisztítani az agyat – és megnyugtat.
- Találd meg a szövetségesedet. Még a legelvetemültebb módon rosszfej kollégák között is akadnak jóarcok.
- Tarts szünetet. Rendes szünetet. A gép előtt megenni a kajádat és fél szemmel a bejövő e-maileket lesni nem számít szünetnek. Ha már nagy a zaj, biztos van valahol egy üres tárgyaló, ahová elvonulhatsz a telefonoddal vagy éppen könyveddel kikapcsolni. Ha túl nagy a csend, menjetek a jófej kollégákkal együtt és (rúgjatok be munkaidőben) vegyetek egy kávét vagy sütit.
- Beszélj valakivel róla. Írd le valakinek, aki megérti, miféle gondolatok bántanak. Hívj fel öt percre bárkit, aki kicsit is jobb kedvre tud deríteni. Amint kapsz egy kis támogatást, akár csak egy sima „LOL mekkora kretén ez” üzenet formájában, máris jobb kedved lesz.
Bár szép zárása lenne a leírtaknak, jelen cikk szerzője sem mondhatja el még magáról, hogy teljesen célba ért. (Célba érünk-e valaha egyáltalán?) Sok, sok esetben rossznak tűnő döntés és könyörtelen szembenézések után azonban
most őszintén kijelentheti, hogy „irányban van”.
(A leírt technikák és gondolatmenetek pedig a mai napig jelentenek számára menekülési lehetőséget a mindennapok során. Ha nektek is hasznotokra válnak majd, annak külön örülni fog, méghozzá nagyon.)
A képek forrása: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT