“Megtanultam, hogy nem szabad türelmetlennek lennem magammal és nem szabad túlzásba vinni az edzéseket sem…”. Valahogy így zártam az előző Spartan Race cikkemet. Bár ez a kijelentés nagyon jól hangzik, szerintem senkit nem lepek meg vele, ha elárulom, nem teljesen alakultak így a dolgok.
Igazából semmi sem úgy alakult az utóbbi egy hónapban, ahogy terveztem.
De kezdjük az elején.
A diétát teljesen, grammra pontosan kiszámolva egy hónapig tudtam tartani, utána apróbb csalásokhoz folyamodtam – az egészséges ételek mennyiségét növeltem picit –, ha úgy éreztem hogy szükségem van rá.
Ezeket a “csalásokat” egyáltalán nem bántam, mert ekkorra elértem azt az állapotot, hogy
nem diétaként, hanem életmódváltásként tudtam tekinteni minderre.
Realizáltam, hogy a három hónapos kitűzött “diétaidőn” túl is ezeket az ételeket fogom fogyasztani, hiszen egészségesek, táplálóak és – nem utolsósorban – finomak.
A pokol a második hónap végén kezdődött,
amikor baráti találkozó ért baráti találkozót. Több egymás utáni hétvégén is nyakunkba vettük a várost, és elmentünk bulizni. Akkor úgy éreztem, hogy vagyok már annyira erős és tapasztalt, hogy csak hétvégén csaljak – de nem sikerült.
Elszaladt velem a ló, és bizony előfordult, hogy hétköznap is étteremben ettem, ahol természetesen nem cézársalátát kértem mentes vízzel – ezt még mindig a legnagyobb szentségtörésnek érzem 😀
A finom éttermi kaják ellenére nagyon hiányzik az egészséges életmód, és érzem is a különbséget a kétfajta étkezés között.
Most sokkal kevesebb energiám van, többször vagyok éhes, és “nehezebbnek” is érzem magam.
Szépen lassan szerintem meg fogom tudni találni az arany középutat a nagyon egészségtelen és a teljesen bűnözésmentes élet között, akár alternatív megoldásokkal (már gyűjtöm ezerrel az egészséges nasik receptjét), de ehhez mindenképpen idő kell. Viszont semmiképpen sem adom fel!
Az edzéseket nagyon élvezem,
sokkal motiváltabb vagyok, és próbálom feszegetni a határaimat olyan feladatok elvégzésével, amelyeket korábban nem mertem volna kipróbálni. Mostanra a hetem fénypontja az a két nap, amikor edzhetek, és már nemcsak magát a mozgást zártam a szívembe, hanem a társaságot is, akik rá tudnak venni a legnagyobb őrültségekre is:
két héttel ezelőtt meggyőztek, hogy tartsak velük a Nagykanizsa Spartan Sprint versenyre!
Bár eredetileg a júniusi eplényi próbatétel volt kitűzve célul, annyira meggyőzően kampányoltak a mostani verseny mellett, hogy egész hamar beadtam a derekamat. Szuper segítőkész és kedves mindenki, így rögtön lett szállásom, fuvarom és nagyszerű társaságom is a Spartan Sprint idejére.
Másnap megszereztem a nevezést is, így már tényleg nem volt menekvés – kettőt pislogtam, és máris fent voltam a hivatalos rajtlistán. Szinte még most sem fogtam fel.
Innentől kezdve turbó üzemmódban gyűjtöttem az információkat a versenyről, annak menetéről, illetve hogy milyen felszereléssel érdemes készülnöm.
Hatalmas infóáradattal láttak el a többiek, és bár szörnyen (már-már elrettentően) ijesztő volt, pár sportboltos kör alatt beszereztem mindent, amire csak szükségem lehet: kompressziós zoknit, hosszúujjú aláöltözőt és energiashotokat – hogy csak párat említsek.
Előző hétvégén fokoztuk az izgalmakat, és pár edzőtársammal együtt lementünk Inárcsra akadálytréningre, hogy gyakoroljunk a versenyre. Az akadályok teljesítése közel sem megy tökéletesen (ha egyáltalán megy), de ezt egy cseppet sem bánom, hiszen ez a verseny inkább tapasztalatgyűjtés, egy kis bemelegítés/gyakorlás az eplényi Spartan Race előtt.
Tudom magamról, hogy fizikailag nem vagyok még olyan szinten, hogy minden akadályt teljesíteni tudjak, de ez a verseny tökéletes összehasonlítási alap lesz a későbbiekben, hiszen láthatom majd, mennyit fejlődtem a hónapok során.
Nem utolsósorban pedig biztos vagyok benne, hogy hatalmas élmény, illetve örök emlék lesz! 🙂
Már csak pár nap van hátra, rettenetesen izgulok, ugyanakkor kíváncsian várom, hogy fog alakulni életem első Spartan Race versenye, és hogy milyen élményekkel térek majd haza.
