(Az írás Trónok harca SPOILEREKET tartalmaz. Ha nem láttad a részeket, saját felelősségedre olvasd. És persze ez egy teljesen szubjektív írás: ha nem értesz egyet, írd meg nyugodtan kommentben.)
Hétfőn hajnalban adták le a népszerű fantasysorozat utolsó részét. A Trónok harca záróepizódjának nézettsége természetesen minden korábbi HBO rekordot megdöntött – a hatalmas érdeklődés azonban sokaknál hatalmas csalódással is járt.
Persze rendkívül nehéz úgy lezárni egy sorozatot, hogy mindenki elégedett legyen. A tökéletes befejezés igazi kincs, amit csak elenyésző számú műnél sikerül elérni, legyen szó tévéről, moziról, regényekről vagy akár képregényekről. Szökőévente akad egy-egy ilyen kincs (lásd Breaking Bad, Locke & Key: Kulcs a zárját, Y: Az utolsó férfi, Setét torony), de még egy hibátlan finálé sem tudja mindenki igényét kiszolgálni.
De tény, hogy a Trónok harca esetében jogos a fanyalgás, nemcsak a sorozatzáró résszel, de az egész nyolcadik évaddal kapcsolatban. Sokak szerint még egy közepesen fejlett cerkófmajom is jobban írta volna meg a sztorit, és bár ez azért túlzó kijelentés, sajnos tényleg hihetetlen írói baklövéseket követtek el a készítők, miután George R. R. Martin, az alapanyagként szolgáló regénysorozat írója átadta a stafétabotot.
Martin ugyanis rendkívül lassan dolgozik, a Trónok harca készítői (D.B. Weiss és David Benioff, továbbiakban D&D) pedig nyilván nem tudták kispadra küldeni az HBO zászlóshajóját, amíg Martin befejezi a fantasyeposzt. Konzultáltak, az író megosztotta velük a főbb cselekménypontokat és a befejezést, aztán lényegében elengedte a kezüket.
És itt ment félre a dolog.
Az eredmény: az addig háromdimenziós karakterek papírvékony vázlattá silányodtak, a fontos eseményeket elsietve tálalták, a kevésbé fontosakat elhúzták – a logikát pedig feláldozták az elképesztően kúl (-nak szánt, de sokszor inkább bombasztikus, hatásvadász) jelenetek oltárán.
De nézzük meg kicsit jobban, mi sikerült jól, és mit barmoltak el az évadban.
A kezdés ígéretes volt, a második rész meg egyenesen kiváló. Végre a KARAKTEREK kerültek előtérbe, remek párbeszédekkel, hangulatos jelenetekkel. Nem volt sietség, számos megható, vicces vagy épp szomorú pillanatot kaptunk – miközben az egészet belengte a baljós sötétség, hiszen tudtunk, hogy a következő részt nem mindenki fogja túlélni.
Aztán kissé hihetetlen módon majdnem mindenki túlélte.
Ami kissé fura volt, de hajlandó voltam elengedni, valahogy belefért.
Ami már kevésbé, az a kissé elmismásolt Mások vonal.
A sorozatban VÉGIG arról volt szó, hogy nemsokára jön a tél, és hatalmas szívás lesz, a Mások legyaknak mindenkit, és még sosem fenyegette ekkora veszély Westerost. Ehhez képest egy tőrdöféssel rövidre zárták a témát – egy rész alatt. Hozzátenném, a deresi küzdelmet bemutató epizód eszméletlenül jó rész volt, tökéletes rendezéssel (a sötétséggel sem volt bajom, egy jó minőségű verziónál mindent jól lehetett látni), hátborzongató snittekkel, lenyűgöző látvánnyal.
De maradt utána egy kis hiányérzetem. Nyilván nem arra voltam kíváncsi, hogy milyen gyermekkori trauma érte szegény Éjkirályt, ami miatt le akart igázni mindenkit, hogy aztán a seregébe toborozza őket – de azért egy kissé hirtelen lecsapták a labdát.
Ugyanez történt például Melisandréval is: azon kívül, hogy élő Zippóként funkcionált, nem sokat adott hozzá a történethez.
De oké, vége a Másoknak, akkor ezek szerint marad Cersei az igazi főgonosz. A Vasbank seregének és a Mások pusztításának köszönhetően most már kiegyenlítődtek az erőviszonyok, mehet a buli.
És persze ott van a R+L=J szál, vagyis Jon igazából Targaryen, ő a jogos trónörökös. Ezzel is biztos kezdenek valamit,
gondoltam, és ezzel szerintem nem voltam egyedül.
Aztán jött a pofára esés.
Konkrétan olyan villámsebességgel zavarták le mindkét szálat, hogy még köpni-nyelni nem volt időm. Mintha Beniofféknak csak pár oldal maradt volna a füzetben a forgatókönyvre, és gyorsan, egy-egy mondatban le kellett zárniuk a szereplők sorsát.
Számomra a legfájóbb Varys elpazarlása volt.
Ne már, srácok… Ez most komoly?
A zseniális cselszövőt – aki hat lépéssel jár mindenki előtt, és a nép jólétét tartja az elsődlegesnek – ide-oda hurcolászták kontinensről kontinensre, azért, hogy egy kriptában dekkoljon, aztán tíz perc alatt összeesküvést szőjön, puccsot tervezzen (mérgezés által), és lángok közt lehelje ki lelkét. Teljesen kiherélték (bocs). SHAME!
De legalább jutott nekünk egy remekül felépített felépített szereplő, akit végig következetesen vezettek: Jaime példás utat járt be, rengeteget fejlődött az évadok során… Ja mégsem, az utolsó előtti részben kiderül, hogy tök ugyanolyan maradt, mint az elején.
Na meg ott van Cersei: az egyik legérdekesebb szereplővel szintén mostohán bánt a forgatókönyvíró-páros.
Csóri Lena Headey-nek az egész évadban jutott nettó tíz perc morcosan nézés Királyvár faláról, meg egy sírós párbeszéd a téglaeső előtt… Emlékszem még a feketevízi csata alatti monológjára: zseniális, hidegrázós jelenet volt, szemben ezzel a karakteridegen, generikus szöveggel – és mivel Cersei alig szerepelt valamit az évadban, a halála lényegében semmilyen érzést nem váltott ki.
Aztán szegény Jonról már ne is beszéljünk.
A Havas Targaryen mindig is egyszerű jellemmel bírt, de ebben az évadban aztán tényleg nem tudott semmit: a “Te vagy a királynőm/Ő a királynőm!”, “Nem kell a trón”, “Visszavonulás!” szentháromságon kívül nem nagyon adtak neki más szöveget. Végigtöketlenkedte az évadot, mindenre két perccel később reagált; ráadásul annak ellenére, hogy ő lenne a sablonos JÓ szereplő, úgy kellett a szájába rágni, hogy a sárkányanya tömegmészárlása azért nem túl kedves dolog.
Apropó, szájbarágás:
az azért elég para, amikor egy karakternek (Tyrion) kell elmagyaráznia egy másik karakter (Daenerys) motivációit.
A “Show, don’t tell” (Mutasd, ne mondd) egy eléggé alapvető írói szabály. Noha szükség esetén el lehet tőle tekinteni, azért ott valami nagyon nem kóser, ha a néző egy visszatekintő monológ nélkül nem érti meg, miért kattan be az egyik szereplő.
Daenerys bekattanása amúgy egy baromi menő fordulat szerintem – ergyán felvezetve, kissé elbarmolt megvalósítással.
Lemészárol mindenkit, és porrá égeti az egész várost a sárkánya hátáról, oké. Az viszont nem oké, hogy az egész akció alatt csak a CGI-sárkányt látjuk, Daenerys fejét pedig egy pillanatra sem mutatják.
Magát a megőrülést pedig enyhén szólva nem vezették fel normálisan, ráadásul hatalmas kapufa, hogy pontosan azután történt, hogy Jon visszautasította a Daenerys közeledését… Teljesen jogos, hogy szexizmussal vádolják a készítőket.
A következő részben pedig a királynő full náci díszletek közt tart zsarnoki beszédet – öt perc múlva pedig már halott… Ne már.
És nem a fordulatokkal van a bajom, sőt! Maga a sztori szerintem kifejezetten remek, viszont semmi nincs rendesen fel-, sem levezetve, olyan, mintha egy Kötelezők röviden: Trónok harca különkiadást néznénk.
Egész egyszerűen kevés a hat rész, hiába majdnem nyolcvan percesek. Főleg, hogy sokszor semmitmondó párbeszédekre (lásd: legtöbb Dany-Jon jelenet) szánják az értékes műsoridőt, ellenben azt például véletlenül sem mutatnák meg, hogyan reagálnak a Stark lányok arra, hogy a Havas srác igazából nem is a tesójuk.
Arról meg már ne is beszéljünk, hogy
a távolságok már nem számítanak, a szereplők összevissza teleportálnak, és fogalmunk sincs közben, mennyi idő telik el két jelenet közt.
A korábbi részekben éreztük a távokat, évek kellettek ahhoz, hogy a szereplők végre összetalálkozzanak, és eljussanak A pontból B-be. Nyilván most nem ez a cél, hogy sok-sok epizódon át nézzük, ahogy vergődnek a tengeren, de legalább valahogy finoman érzékeltetni lehetett volna, hogy nem a szomszédba ugrottak át csatázni.
A remek indítórészek mellett szerencsére akad még pár pozitívum:
Néhány szereplő (például Arya, Tyrion, Sansa, Sandor, Ser Davos) továbbra is szerethető volt, bár néha-néha valamelyikük egy-egy cselekedeténél/mondásánál kicsit kilógott a lóláb, azért egyikük karakterét sem gyalázták meg szerencsére.
A csaták megvalósítása karfamarkolósra és szájtátósra sikerült (azt most hagyjuk, hogy a felek stratégiai és taktikai szempontból meglehetősen megkérdőjelezhető döntéseket hoznak): Miguel Sapochnik kiváló rendező, a látványon érződik a rekordméretű büdzsé, Ramin Djawadi zenéje pedig egy lassított hamburgerevést is ütőssé tenne. A színészgárda nagyja is remek (amikor épp hagyják őket érvényesülni), és szerencsére a néha szemkikaparósan erőltetett sikerült párbeszédek mellett akad néhány igazi gyöngyszem is.
És maga a lezárás sem sikerült kimondottan rosszra.
Nem mondom, hogy tökéletes lett, attól messze áll, viszont teljesen vállalható lett – a zenés montázs pedig mindig működik. Az hogy Bran lett a király, nos… vitatható, azonban ezt bármelyik westerosi uralkodó megválasztása esetében elmondhatnánk.
A befejezés amúgy (szándékoltan vagy sem) keserédesre sikeredett. Majdnem minden szereplő magára maradt, igazi boldogság senkinek járt, de talán mindenki megtalálta a saját útját.
Úgyhogy nem volt bennem a kényszer, hogy üvöltve vágjam bele a távirányítót a tévé képernyőjébe, de… De annyival jobb lehetett volna!
A Trónok harca a világ egyik legkirályabb sorozatává nőhette volna ki magát, és bekerülhetett volna az igazi mesterművek panteonjába.
Miért rontották el? Ilyen béna író lenne D&D?
Azt nem mondanám. Példaértékűen adaptálták Martin szövevényes, vérrel és árulással átitatott meséjét, bizonyos történetszálak pedig még talán jobban is alakultak, mint a regényekben. Az első hat évad fantasztikusan jó volt, izgalmas, humoros, megdöbbentő; a karakterek pedig éltek: szívből megszeretted őket – vagy éppen a brutális halálukat kívántad. Úgyhogy bátran mondhatom, hogy az írók elismerésre méltóan dolgozták át a könyveket.
És nem csak meglévő anyagból tudnak dolgozni: Benioff írt két remek könyvet is korábban (Az utolsó éjjel, Tolvajok tele), bizonyítva, hogy az önálló történetmeséléssel sincs gondja.
Akkor mégis mi az isten történt?
Számos tényező közrejátszott, szerintem az egyik legfontosabb Martin és D&D munkamódszerének különbségében rejlik.
Alapvetően két írótípus létezik:
az egyikük megtervezi előre részletesen a cselekményt, a karaktereket és minden egyebet – a másodiknak meg csak valamiféle homályos látomás dereng a fejében, és inkább menet közben találja ki a sztorit; hagyja, hogy a szereplők vigyék előre a történetet.
A cselekmény megtervezése majdhogynem elengedhetetlen a tévésorozatoknál, már csak a médium jellege miatt is. Időre kell elkészülnie a részeknek, tartani kell magukat a büdzséhez, nem lehet csapongani. Ezzel még nem is lenne baj, csak a Trónok harca első évadjai Martin írásai alapján készültek – Martin pedig komoly tervezés nélkül, ösztönösen ír.
A kezdetben trilógiának tervezte A tűz és jég dalát, aztán a fantasyeposz végül hétkötetesre duzzadt, amelyből eddig csak ötöt sikerült manifesztálni – az ösztönös írás miatt a karaktereket olyan szituációkba hozta, amelyekből csak fogcsikorgatva tudja kihozni őket. Rettenetes mennyiségű szellemi munkával jár, hogy végre kibogozza, aztán összefűzze a szálakat. Évekig tart kiizzadnia magából az 1000+ oldalas regényeket, főleg, hogy sokszor félbehagyja a munkát, hogy inkább kisebb lélegzetvételű projektekre fókuszáljon.
Ezért amikor bizonyossá vált, hogy az HBO Trónok harca sorozata lehagyja a könyveket, Martin elmondta D&D párosának a főbb cselekménypontokat, hogy ez alapján vihessék tovább a sorozatot.
A páros pedig ebből indult ki, és elkezdték visszafejteni a történet befejezését – a két történetmesélési módszer összetalálkozásából pedig egy fura hibrid jött létre.
D&D célja most már nem a karakterépítés volt, hanem az, hogy valahogy eljussanak a végjátékig. Nem támaszkodhattak a regényekre, csak a kapott cselekménypontokra. Már nem a regények tartalmát kellett sűríteniük; meg kellett (volna) tölteniük élettel a kapott cselekményvázlatot. Ehelyett inkább végigrohantak rajta.
Nem hagyták, hogy a szereplők a saját tempójukban kerüljenek a helyükre, erőszakkal rángatták át őket a fordulatokon. Mindemellett magasról tettek a karakterek és a történet íveire; mindent alárendeltek a cselekménypontoknak és a sokkoló jeleneteknek. Sokszor sajnos a logikát is.
Utólag a logikátlanságokat ráadásul arcpirító baromságokkal magyarázták (ti. Daeneryst azért tudták meglepni, és megölni az egyik sárkányát, mert ELFELEDKEZETT a hajóflottáról…)
Elvesztek az apró részletek, amelyek a korábbi részeket annyira élvezetessé és hihetővé tették; a papírmasévá vált karakterek sorsa érdektelenné vált, így aztán semmi nem ütött igazán.
A brutális gyomorszájütések helyett csicskapofonokat sikerült csak kiosztani; az események elvesztették a súlyukat.
Emlékezz csak vissza Ned Stark kivégzésére, a Vörös nászra, Joffrey halálára vagy Cersei futótüzes ármánykodására… Daenerys ámokfutása a kanyarban sincs ezekhez képest.
Az írópáros nem tudott felnőni a feladathoz. Nem irigylem őket, rohadtul nehéz dolguk volt: nem adaptálniuk kellett valamit, és nem is saját sztorit kellett alkotniuk – hanem egy vázlatot kellett kitölteniük. Sajnos belebuktak.
Olyan, mintha nem lett volna idejük – de két évet kellett várni a nyolcadik évadra.
A hat rész pedig kevés volt – de ők döntöttek így, a csatorna örült volna, ha megmarad a szokásos tízepizódos felállás.
Egy elsietett katyvaszt kaptunk – ami bizonyos pontjain még így is működött az előzetes évadok felvezetésének, a színészeknek és a technikai megvalósításnak köszönhetően.
Sajnos azonban a katarzis elmaradt.
Talán majd a maradék két regény megadja a méltó lezárást, ha valaha elkészülnek.
Azért összességében véve egyáltalán nem bántam meg, hogy hétről hétre ott ültem a tévé előtt várva, hogy felcsendüljön a fülbemászó nyitány – de nem hinném, hogy bármikor újranézném a sorozatot a jövőben.
Kár érte, kiváló ügynök lehetett volna.
A képek forrása: lowyat, Hypebeast, Telegraph, Variety, Inverse, The Film Experience