A minimalista életmód népszerűsége valószínűleg részben annak köszönhető, hogy minden eddiginél több külső inger ér bennünket, s emiatt szomjazzuk az egyszerűséget, a letisztultságot, a csendet.
A minimalisták arra törekednek, hogy ne birtokoljanak semmit, amire nincs szükségük – a minimalistává válás első lépése pedig meglévő dolgaink átválogatása, és a felesleg kiselejtezése.
Erre azért van szükség, hogy megszabaduljunk a tárgyainktól való függéstől, illetve még pontosabban – megszabadítsuk a tárgyainkat a rájuk aggatott absztrakt értékektől, amilyen a siker, a boldogság vagy a népszerűség. A fogyasztói társadalomban hajlamosak vagyunk a birtokolt tárgyainkkal definiálni önmagunkat – és egymást. Vagyis gyakran nem a szükségleteinknek megfelelően választunk, sokkal inkább olyan dolgokat keresünk, amihez egyéb, egy adott körben mindenki által elfogadott értékek kapcsolódnak.
Például, ha autót veszünk, nem(csak) egy közlekedési eszközt akarunk, hanem valami olyasmit, amiről látni fogják a szomszédok, hogy van mit a tejbe aprítanunk; a fogyasztói társadalomban gyakran a jövedelmi szint határozza meg az ember értékét, így aztán, ha drága holmijaink vannak, mi magunk is értékesnek számítunk.
A minimalizmus egyik célja ezt az eltorzult értékrendszert helyrehozni, s tárgyainkat kizárólag tárgyaknak tekinteni.
De van itt egy érdekes kérdés – mi a helyzet a dolgokkal, amelyek kizárólag számunkra értékesek? Mi a helyzet a családi fotókkal, a régi szerelmeslevelekkel, az esküvői meghívókkal és a rokonok-barátok kisbabáinak születéséről szóló értesítőkkel?
Mi a helyzet a nagyi szakácskönyvével és a lapok közé dugdosott titkos családi receptek cetlijeivel?
Vannak, akik szerint ezeket egyszerűen be kell szkennelni – így kisebb helyen tárolhatjuk őket, – az eredetitől pedig meg is szabadulhatunk, azok úgyis csak porfogók. Engem ettől kiráz a hideg, s bár törekszem rá, hogy ne halmozzak fel felesleges dolgokat, valahogy nem tűnik helyesnek kidobni a nagyi szakácskönyvét. Akkor sem, ha soha nem főzök belőle semmit.
És szentimentálisan ragaszkodom a Mucsi-rezidencia előző kulcsához is – pedig már tíz éve nemhogy másik zárunk, de másik bejárati ajtónk van! Emlékszem, óriási dolognak éreztem, amikor ötödikes koromban lakáskulcsot kaptam – onnantól kezdve egyedül is hazabuszozhattam suli után, nem kellett megvárni, amíg a szüleim összeszednek. Lehet, hogy ezért jó érzés még mindig a kulcskarikámon tartani: az a kulcs akkor egyszerre adott szabadságot – és biztonságot, hogy bármikor hazatérhetek a családi fészekbe.
Vajon valóban szükséges, hogy mindenféle érzelmi kötődéstől és absztrakt értéktől megszabadítsuk tárgyainkat? Vagy vannak kivételek – s ezeket a kivételeket mindannyian saját magunk határozhatjuk meg?
Mit gondoltok?
A képek forrása: Unsplash, Unsplash, Unsplash, New York Times