Jó lenne büszkén kijelenteni, hogy a három hónap alatt (a kapszula ruhatár kihívás előző részeit IDE KATTINTVA találod) csak az előre kiválasztott darabokat viseltem. Hogy ellenálltam minden belső démonomnak, és végleg magam mögött hagyva a fogyasztói társadalom poklát örök szerelemben létezek tovább gondosan válogatott kapszula gardróbommal.
Ez azonban hazugság lenne.
Amikor elkezdtem a #project333 kapszula ruhatár kihívást, úgy terveztem, hogy ezidő alatt egyáltalán nem fogok vásárolni, azt a kevés dolgot kivéve, amit listára tűztem és engedélyeztem magamnak: nevezetesen két meleg pulóvert és A Kabátot. A körülmények összjátéka viszont úgy hozta, hogy ezt a fogadalmat nem sikerült betartanom.
Mivel imádok listákat készíteni, négy csoportba soroltam a kilengéseimet.
1. A “rajta volt a listán” kategória…
… győztese a téli kabát. Az örök küzdelem. Vannak ugyan különféle darabjaim, mégsem voltam elégedett, mert valami miatt mégsem hivatkozhattam úgy ezek egyikére sem, mint “A Kabát”-ra.
A munkahelyemről hazafelé menet minden nap elsétálok egy turi előtt, ezt neveztem ki elsődleges beszerzési pontnak, már csak amiatt is, mert nem fér bele az életembe heti több alkalommal is órákat szánni a küldetésre “talán ma szerencsém lesz”- alapon. Az első négy (!!!) hétben több “majdnem” darabot hagytam ott, ami nem felelt meg a feltételeimnek, miszerint a kiválasztott darab legyen:
– Gyapjú – legalább 50%-ban. Nem szeretek fázni.
– Tökéletes méretű/szabású: korábban sokszor belefutottam a “nagy egy kicsit, de nem baj” problémába, mint a legtöbb kistestű ember. Ez nem baj, ha olyan fazonról beszélünk, aminél az oversize menő, probléma viszont egy test vonalát követő darabnál.
A két feltétel együttállása nem feltétlenül jelez lehetetlen küldetést, mégis több mint egy hónapot kellett várnom arra, hogy sikerrel járjak. Akkor viszont nagyon: az egyik online kinézett kabát szinte pontos mását találtam meg, sokkal jobb anyagösszetétellel, az eredeti ár töredékéért.
2. A “baleset történt” kategória…
… tipikus esete, mikor a munkahelyedre beérve tudatosul benned, hogy a szoknyád oldalvarrása egy jó tíz centis szakaszon megadta magát, mindenki számára nyilvánvalóvá téve, hogy viselsz alsóneműt.
A probléma megoldása ismét a sarki turkáló.
Vehettem volna egy ötödik ugyanolyan skinny nadrágot, vagy egy egyszer használatos szoknyát/ruhát, ami nem illik a stílusomhoz – ezek helyett inkább egy anyagában tavaszi/nyári fekete nadrág lett a győztes, amit harisnyával téliesíttem aznapra. Utána kimostam, majd eltettem a nyári ruhák közé, mert nem szerettem volna bármelyik játékban lévő ruhámmal cserélni.
3. Amikor tényleg “muszáj”
Egy éve ilyenkor túlfűtött munkahelyen dolgoztam, és tíz perc sétára laktam a munkahelyemtől. Azóta váltottam, most pedig mintha mindig hideg lenne az új irodában, és a tömegközlekedés közben is folyton vacogtam.
Míg tavaly nem jelentett különösebb gondot eldönteni, mit vegyek fel reggel, idén okozott kellemetlen órákat a konstans fázás. Korábban nem figyeltem kifejezetten arra, hogy amit magamra veszek, ténylegesen melegítsen is, mert nem fáztam.
A hidegebb idő beköszöntével döntenem kellett. Vagy magamra veszem az összes pulóveremet, és egy Michelin baba eleganciájával élem a mindennapjaimat, vagy keresek néhány darabot, amelyek valóban illeszkednek a körülményeimhez.
Így lettem gazdagabb két kasmír pulóverrel, szigorúan másodkézből. Azt hiszem, visszatekintve is kijelenthetem: a kasmírnál jobb anyag nem igazán kerülhet az ember szekrényébe télen. (Vagy bármikor.)
4. Amikor elszabadul a démon, vagyis “a bukás”
Két hónapon keresztül tartottam magam az eredeti tervhez, aztán januárban elpattant bennem valami. Nagyon húzós hónapok voltak mögöttem, és bár az ünnepek alatt nem dolgoztam, “csak” a vizsgáimra tanultam két sor bejgli közt, a januárt kimerülten kezdtem. Ismét heti 40 óra munkában találtam magam, majd utána kezdődött az éjszakai műszak: a tanulás. Pihenésképpen egy-egy edzés.
A sokadik ilyen nap után elpattant bennem valami, és megvettem egy szürke szövetkabátot, ami nagyon megtetszett. Minden elvemet felrúgtam, mint egy hisztis kisgyerek: nem érdekelt, hogy nem meleg, és az sem, hogy nincs szükségem rá. “Annyiba sem kerül, mint egy akciós pulóver bármelyik plázában, és a keretszámba is belefér.” Ez volt a placebóm. Nem bántam, hogy anyagát tekintve inkább tavaszra lenne alkalmas, én hordani kezdtem.
Aztán úgy éreztem, ez nem fair, és gyenge vagyok. Nem a számok miatt, hanem az elv miatt. Ezért eltettem a szekrénybe: ott várja a tavaszt. Ha a jobb idő beköszöntével is úgy fogom gondolni, hogy szükségem van rá, akkor megtartom, ha viszont addigra elmúlik a lelkesedésem iránta, tovább adom.
(Frissítés: velem maradt.)
A másik, hirtelen felindulásból és pocsék lelkiállapotból eredő botlásomat is turkálással csillapítottam, és – bár nem vagyok rá büszke –, a törtfehér pulóver a téli kapszulagardrób része maradt.
Mi ebből az egészből a tanulság? Mit tudok magammal vinni?
Ha úgy észlelitek, hogy az idősíkok kicsit megborultak, jól érzitek: a kapszula ruhatár kihívást novemberben kezdtem el, és január végén fejeztem be. Talán furcsának tűnik, hogy most, márciusban írom meg a tapasztalataimat, viszont így visszatekintve sokkal élesebben látok, és objektívebben tudok véleményt is formálni.
Egyes számú félelem: “Ez így nagyon kevés lesz.”
Ennek rövid időn belül pont az ellenkezőjét tapasztaltam: ha már fixen megvan a kapszula ruhatárban a 33 darab, az sokszor túl sok is. Vannak olyan elemei a kapszulának, amiket nagyon kevésszer vettem magamra, bár alapvetően tetszenek. Ide sorolható a ruha és a szoknya. Bár meggyőződésem volt, hogy a ruhát rengetegféleképpen tudom majd kombinálni (például zakóval, pulcsival, inggel), mégis leginkább a ruhafogassal kombináltam. Kihasználatlan darab maradt.
Kettes számú félelem: “Soha nem lesz egy tiszta ruhám sem.”
Tartottam tőle, hogy egy-egy darabot állandóan kézzel kell majd mossak, és ez tovább redukálja majd az egyébként is véges szabadidőmet. Ehhez képest kellemes csalódás ért (bár valószínűleg ez nyáron máshogy fog működni). A pulóverek alá felvett “aláöltözetet” 2-3 használat után bedobtam a mosógépbe, de maguk a ruhák akár heteket is kibírnak mosás nélkül.
A titok annyi, hogy miután valamit leveszek, legalább egy napig szellőztetem utána, csak azután hajtogatom össze. (Előtte persze megbizonyosodom róla, hogy az adott darabot felvéve nem én leszek a “büdös lány” másnap az irodában.)
Hármas számú félelmem: “Mi lesz, ha vége ennek, és a shoppingdémon újra megszáll?”
Talán mert januárban a régi szokásokat követve engedtem neki, most elmondhatom, hogy azok voltak az utolsó vásárlásaim. Azóta, bár megtehetném, nem vettem magamnak semmit, és maga a vásárlás sem hiányzik.
Nincs meg bennem a korábban tomboló késztetés, hogy “Jutalmazd meg magad valami széppel! Megérdemled, ettől boldog leszel!”
Megértettem és tudom, hogy két napon belül nem jutalomként tekintenék arra, amit vettem, és azt is, hogy mire hazaérek az új szerzeményekkel, ismét nem érzem majd magam felvidultan.
Mit csináltam azokban a szituációkban, amikor korábban megjutalmaztam/ felvidítottam volna magam valamivel, szigorúan 2000 Forint alatt?
Tartottam egy rendes szünetet és valami igazán finomat ebédeltem. Sétáltam egyet és átgondoltam, mi miatt vagyok feszült, és mi az, ami miatt vásárolni akarok? Mit is akarnék venni, és miért lenne erre nekem szükségem? Elvonultam a kollégák elől fél órára, és a(z aktuális) kedvenc könyvemet olvastam.
Négyes számú félelem: “Mi lesz akkor, ha vége a kapszula ruhatár kihívásnak, és újra visszatérek a rossz szokásaimhoz?”
Annak ellenére, hogy nem sikerült úgy kiviteleznem a dolgot, ahogy előtte naivan elterveztem, rátaláltam egy útra, amiről nem szeretnék letérni.
Olvasok, kutatok a témában, olyan embereket követek figyelemmel, akik ezt a vonalat hitelesen és meggyőződésből képviselik.
Kigyomláltam az Instagram követéseimet, és az olyan impulzusokat, amik a “még többet, most azonnal” üzenettel nyomasztottak.
Az új dolgok beszerzése helyett igyekszem megszabadulni attól, ami nem kell: miután a fél lakást többszörösen kikonmariztam, folyamatosan selejtezek.
Érdekes és ijesztő is egyben rádöbbeni arra, mennyire befolyásolnak minket rögzült szokásaink, hogy vannak helyzetek, amikor kényszeresen kapaszkodnánk nem-megoldásokba, csak mert korábban mindig ezekhez menekültünk.
Sajnos nem mindig alakul úgy minden, ahogy az elején eltervezzük.
Emberek vagyunk, és megcsúszunk, nincs ebben semmi megbocsájthatatlan. A jó hír, hogy nem kell mindent azonnal, és nem baj, ha nem sikerül elsőre minden.
“Az erősek lassan haladnak”
– mondja Joshua Fields Millburn, korunk egyik legmeghatározóbb minimalistája.
Én hiszek neki.
A képek forrása: Unsplash, Craftythriftyfinds, Foundr