„Az ihlet nem valamiféle misztérium!”
Alighanem legnagyobb tévedéseink egyike, amikor azt gondoljuk, hogy az ihlet valamiféle elvont dolog, amely kizárólag saját lángelméjükben élő művészeket látogat meg, akik ebben az idillikus állapotban lebegnek és hoznak létre zseniálisnál zseniálisabb életműveket.
Kíváncsi voltam, mi is az ihlet sztenderd meghatározása, ezért rákerestem az interneten, miközben Csorba Anita és Szlafkai Évi az ihletet boncolgató podcastjét hallgattam a Nők az úton adásában.
A WikiSzótár szerint:
„ihlet (ige)
- Alkotásra ösztönöz, lelkesít; egy külső hatás, illetve az ez által keltett öröm, hangulat szellemi vagy művészi alkotásra, tevékenységre késztet egy személyt.
- Létrehozni segít egy művet, alkotást; egy hatás, érzés, hangulat egy művet, alkotást, színészi-előadóművészi játékot sugall.”
Engem az első meglepetés itt ért, hiszen a szót korábban főnévi alakban használtam. „Nem jön az ihlet.” „Várom, hogy jöjjön az ihlet.” „Várj, most ehhez megjött az ihletem!” Gondolataimmal tehát eleve úgy jelenítettem meg, mint valaminek az alanyát, szinte megszemélyesítettem. Valójában azonban sokkal inkább van szó egy cselekvést elősegítő igéről, aminek hatására mozgásba lendülnek a dolgok.
Anita és Évi beszélgetése során nagyon sok olyan gondolatot csíptem el, amelyek szerintem mindannyiunknak hasznára válhatnak, ezek közül az egyik legegyszerűbb lett a kedvencem:
„Nem kell nekünk feltalálni a spanyolviaszt!”
A mai napig hajlamosak vagyunk úgy gondolni azokra, akik kreatív területeken dolgoznak, vagy éppen mindennapi feladataik között szerepel a meglévő folyamatok optimalizálása, javítása, hogy a semmiből hoznak létre csodákat, holott a dolgok legtöbbször sokkal, de sokkal egyszerűbbek ennél.
2019 decemberének és 2020 januárjának számottevő részét töltöttem kutatással és írással az egyetemi portfóliómhoz. Szerettem volna olyan munkát kiadni a kezemből, ami (ha csak egy kicsit is) túlmutat azon, hogy elolvasok egy tonna külföldi kutatást, és valahogyan kimasszírozok belőlük pár ütősnek tűnő mondatot, amelyek reflektálnak a saját vizsgálatomra.
Annyira sikerült ráfeszülnöm a dologra, hogy bár kezdetben rengeteg kreatív gondolatom volt, mire ténylegesen is nekiültem levezetni ezeket, már egyik sem tűnt olyan jónak, maximum elfogadhatóan középszerűnek. Ebben az állapotban kínlódtam az írással, nem haladtam, és közben bántott a gondolat, hogy az egész egy óriás kupac szar lesz.
Nekem ebben a folyamatban volt egy fordulópontom, amikor azt mondtam magamnak:
„Oké Dóri, akkor most ülj neki, és írd meg a lehető legközépszerűbben. Nem kell ezt ennyire túltolni, hiszen előtted úgyis mindent leírtak már. Rakd össze a minimumot, aztán majd meglátjuk. Csak kezdj el csinálni valamit.”
Ebben a tudatban ültem neki, hogy megírjam a dolgozataimat, majd pedig útközben teljesen átszerkesszem, mert (ahogy az sejthető) ahogy nekiültem és foglalkoztam a dologgal, elültetve a témákat a hátsó agyam kis zugaiban, valahogy jött a „wow”- érzés is. A folyamat vége két ötös dolgozat lett, és én mindkettőre büszke voltam, mert kihoztam belőlük a legtöbbet, amit tudtam.
Anita és Évi többek között erről is beszélgetnek ebben a podcastben: az alkotás egész folyamata egy tudományosan is levezethető történet.
Először megfogalmazódik bennünk egy ötlet, vagy akár egy probléma, amely ezt követően szépen lassan lappangani kezd a hátsó agyunkban. Még nem központi gondolatunk, még nem kelünk-fekszünk ezzel, de már „ott van”. A lappangási időszak végén aztán hirtelen jön egy „AHA!”-élmény, amivel elkezdődik az „érdemi munka”.
Gondolkozni kezdünk a konkrétumok értékelése szintjén:
Működhet ez így? Jó egyáltalán az alapgondolat? Mi is kellene a megvalósításhoz? Hogyan tudnám én ezt elősegíteni?
Ha a legfontosabb kérdésekre választ kaptunk, már tényleg csak rajtunk áll, hogy elindítjuk-e a megvalósítás folyamatát vagy tovább időzünk a tervezgetés fázisában.
Van az alkotásnak is olyan szakasza, hogy egyszerűen már „túl sok” az egész. Amikor órák óta ülünk a papír/klaviatúra/tervezőprogram/Excel-táblázat/vászon/kottafüzet felett, iszonyúan akarunk lendíteni a projekten előre, de minden egyes kis plusz, amit ebben az állapotban hozzáteszünk az egészhez, csak ront rajta.
A szavak kilógnak, az ábrák pontatlanok, hirtelen abszurdnak és szanaszét esőnek tűnik az, ami tegnap még a legnagyobb lelkesedéssel töltött el minket.
Ebben az állapotban nagyon fontos két dolog:
egyrészt, hogy felismerjük a helyzetet, másrészt, hogy ilyenkor megtanuljunk venni egy nagy levegőt és hagyjuk békén kicsit a dolgot.
Csináljunk valami teljesen mást: olvassunk kicsit, takarítsunk, beszélgessünk valakivel, mozduljunk ki.
Visszakanyarodva az egyetemi portfóliómhoz, amikor szorított az idő és nem fért bele minden ilyen szakaszban megpihenni és regenerálódni, ezekben állapotaimban csináltam meg a munkám „favágós” részeit: statisztikai dolgokat, táblázatokat, irodalomjegyzékeket… Csupa olyan feladat, amihez nem kell nagy feltalálónak lennünk, mégis hagyja kicsit pihenni a kreatív énünket, hiszen másféle koncentrációt igényel.
Misztikum? Fennkölt alkotói lebegés? Mindezek maximum az ötlet megszületésekor vesznek körbe minket – a megvalósítás többi része már maga a kőkemény munka, amiért a múzsa már egyáltalán nem hajlandó felelősséget vállalni.
Ha valakinek, hát Stephen Kingnek biztosan hihetünk ebben a témában:
„Létezik múzsa*, de az nem libben be csak úgy a dolgozószobába, hogy tündérporral szórja be az írógépet vagy a számítógép billentyűzetét. A földben él. Alagsori hapsi. Le kell ereszkedniük az ő szintjére, és ha már egyszer ott vannak, be kell rendezniük egy lakosztályt a számára.
Más szóval, minden aprómunkát el kell végezniük, míg a múzsa csak ül és szivarozik, a tekén nyert kupáit bámulja, és úgy tesz, mintha észre sem venné önöket.
Gondolják, hogy ez tisztességes viselkedés? Szerintem igen.
Lehet, hogy nem sokat lehet kinézni belőle, ebből a múzsa fószerből, talán nem is valami nagy társalgó (én leginkább csak savanyú morgást tudok kihúzni belőle, amikor éppen nincs szolgálatban), de akkor is nála van az ihlet. Nagyon is rendjén való, hogy önök minden munkát elvégeznek, és minden éjféli lámpaolajat elégetnek, mert ennél a szivarozó, apró szárnyakat viselő pasinál van egy tasak varázslat.
Olyan anyag, amely megváltoztathatja az önök életét.
Higgyék el, én csak tudom.”
*Hagyományosan a múzsák nők, de az enyém hapsi, attól tartok, ebbe bele kell nyugodnunk.
Az írás alapjául szolgáló podcast-epizódot itt találod:
Az idézet Stephen King Az írásról című könyvéből való és Bihari György fordította.
A képek forrása: ITT