Tar Sándor Szürke galamb című regényét Németh Gábor írta színpadra – ebből Gothár Péter rendezett darabot, amelyet 2019. május 17-én mutattak be a Katona József Színház Kamra színpadán.
Tar – eredetileg folytatásos tárcákban írt – regénye már régóta az olvasásra váró könyveim listájának élmezőnyében várta, hogy sorra kerüljön, azonban amikor megtudtam, hogy a Katona színpadra viszi, inkább félretettem, és kíváncsian, előtudás nélkül vártam a bemutatót. Általában szeretem ugyanis, ha a színpadi előadás teljesen új élménnyel jár. Mint amikor olyan zenekar koncertjére mész, akinek nem ismered a zenéjét; vagy olyan könyvet olvasol, amelynek nem nézed meg a fülszövegét.
Így mentem tehát a Ferenciek terére, mindenféle prekoncepció nélkül – csak egy ütős előadásra vágytam. És megkaptam.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Vérbeli krimivel van dolgunk, írják a Szürke galamb színlapján.
Nem hazudtak: akad a történetben mérgezés, torokvágás, fülsüketítő pisztolylövés, eutanázia, rendőri korrupció, alkoholista nyomozó, femme fatale és önjelölt igazságosztó is. A hard-boiled krimik minden toposza felbukkan a műben – hamisíthatatlan magyar környezetbe helyezve.
Valamikor a rendszerváltás után járunk. A Skála, az Aranypók és a McDonald’s térhódításának korszakában, egy hónalj-, Multifilter- és Danubius-Rádió-szagú, förtelmes, vérmocskos és lehangoló világban, ahol majdnem mindenki gyilkos.
Képzeld el Raymond Chandler regényeit vagy Frank Miller Sin City képregényeit – magyar helyszíneken, magyar szereplőkkel.
Vörösre pingált arcú fosztogatóbandák róják az utcákat. Szörnyű, halálos járvány tombol, terjesztői mérgezett galambok. Könyörtelen álarcos bosszúálló gyilkol az éjszaka leple alatt.
A Kamra sötét pincéje a képzeletbeli függöny felgördülése után a bűn városává változik.
Mintha egy filmben ülnél: fülsüketítő, lebilincselő, sokkoló jelenetek váltják egymást gyors villanásokban – vallatás, kínzás, gyilkosság. De olykor két szörnyűség között láthatunk valami egészen emberit is, egy-egy pillanatra néha felcsillan a reménysugár: a kiégett alkoholista rendőr újra esélyt kap a szerelemre, a csóró utcagyerek és barátnője talán végre egymáséi lehetnek az otthon melegében.
Vajon van esélyük ebben a könyörtelen alternatív(?) magyar valóságban?
A groteszk humorral átitatott darab egyszerre izgalmas krimi és a klasszikus detektívtörténetek szubverziója: az áldozatból gyilkos lesz, a bűnözőgéniuszból szánalomra méltó kórházi hullajelölt, bizonyos fontos(nak gondolt) szereplők pedig váratlan pillanatokban távoznak el, mintegy lábjegyzetként.
És ez így van jól: a Szürke galamb történetvezetése tökéletesen működik. A feszültség a végére szinte elviselhetetlenné válik, majd dördüléssel és harmonikaszóval ér véget a majdnem két és fél órás előadás.
A remekül eltalált fények, a rendhagyó színpadi elrendezés kihasználása, a dinamikusan megrendezett jelenetek, a hangulatfestő zene és a brutális hangeffektusok révén egy mozgalmas hollywoodi thrillerben érzi magát az ember; néha – szó szerint – azt sem tudtam, hova kapjam a fejem.
Nem árt azonban mindig résen lenni: az eszelős tempó miatt teljes figyelemre van szükség, ha nem akarod elveszíteni a fonalat. A mozaikokból összeálló történetet amúgy jelentősen átírták a színpadi változatban Tar Sándor regényéhez képest – így ha olvastad a könyvet, akkor is bőven érnek majd meglepetések.
A szöveg végig nagyszerű: senki nem fogja vissza magát, a trágárság szerves része a történetnek – ebben a világban nincs helye a költészetnek, a szereplők nem írnak szerelmes szonetteket.
Az erőszak szinte minden jelenetben megjelenik: itt még a Piros Arany is a vért szimbolizálja. A kegyetlenséget (legtöbbször fekete) humorral teszik kibírhatóvá: van itt helyzetkomikum, irónia, szarkazmus, intertextualitás (méghozzá egy váratlan musicalbetét formájában) és szóvicc is bőven – de mindez kitűnő érzékkel adagolva, így sosem válik öncélúvá.
A színészek zseniálisak.
Kocsis Gergelyt másodjára látom rendőrszerepben (először a Hóhérok című szintúgy kiváló darabban volt szerencsém hozzá), és fantasztikusan áll neki a blazírt, kemény, de valójában érzékeny zsaru figurája.
Bezerédi Zoltán karaktereiben mindig van valami esendő, valami szerethető: a magát halál urának képzelő, ravasz, Maria Trebent istenítő Vámosi bácsit, azaz a Gonoszt még legaljasabb pillanataiban sem tudod igazán utálni – márpedig ilyenből jó néhány akad.
A szintén veterán karakterszínész Ujlaki Dénes ezúttal sem okoz csalódást; a tiritarka ruhás, lufis gengszter figurája maga a kettősség: nevetsz rajta, de véletlenül sem haragítanád magadra.
Fekete Ernő és Pelsőczy Réka közt megvan a kémia, mindketten olyan embereket formálnak meg, akiket megsebzett az élet; egyikük alkoholba fojtja bánatát, másikuk láthatatlan falakat épít maga köré – de közben mélyen vágyik rá, hogy valaki lebontsa őket. Végig szurkoltam a piás hadnagy és az elvált őrmester románcának, lenyűgöző volt látni a két embert, akik nem tudnak kitérni egymás elől, úgyhogy inkább egymás mellett lelnek helyre.
(A fentebb említett Hóhérokban mellesleg szintén egy – teljesen más kapcsolati dinamikával bíró – pár szerepében láthatod a két színészt.)
Mészáros Blanka több szerepben is bizonyít, a halál angyalaként megjelenő, tenyeres-talpas főnővér köztük talán a legemlékezetesebb – egyszerre félelmetes és komikus.
Az Enikő szerepében brillírozó Veszelovszki Janka egyetemi hallgatóként sem vallott kudarcot a profik mellett, és ez éppúgy elmondható a szerelmét, az utcagyerek Négert játszó Samudovszky Adriánról is.
Vizi Dávid Sólyomként, a korrupt magyar rendőr karikatúrájaként lép színpadra: már bundesligasérós fizimiskájával is sikerült nevetésre bírnia a közönséget.
Végül pedig minden tiszteletem Mészáros Béláé: amikor a rendíthetetlenül vakmerő, intelligens, ámde beképzelt és becsvágyó Csiszár alakja megjelenik a színpadon, a nézőtéren nyugtalanság lesz úrrá – az idegbeteg karakter tikkjei elárulják, hogy valami nagyon nincs rendben az őrnaggyal.
A gárda teljesen megérdemelte a vastapsot – bár azt hozzátenném, hogy a szenzációs jelmezek és maszkok (Tihanyi Ildi, Pintér Sára Bea és Novák Balázs munkájának köszönhetően) már önmagukban sokat elmeséltek a karakterekről és a korszakról, nélkülük talán a darab sem ütött volna ennyire.
Mert bizony ütött; ordas gyomrost vágott be, amit nehéz kiheverni.
A Szürke galamb roppant intenzív élmény, épp ezért nem ajánlom mindenkinek – de ha szereted a bűnügyi történeteket, és nem riaszt el az erőszak és a trágár beszéd, akkor mindenképp válts jegyet az előadásra. Csak készülj fel rá, hogy pattanásig fognak feszülni az idegeid, és kis híján kiszakad majd a dobhártyád. De hidd el, megéri.
A képek forrása: A Katona József Színház Facebook oldala
A fotókat Dömölky Dániel készítette.
(A szerző a Katona József Színház Kamra színpadán, 2019. május 18-án tartott előadást tekintette meg.)