Igen ahogy látjátok, itt vagyok, élek és túléltem a Spartan Race versenyt. Mit túléltem… egyenesen imádtam minden percét!
(A kihívás előző részeit ITT találod!)
Jöjjön hát az ígért beszámoló:
Március 29-én pénteken izgatottan pakoltam, készülődtem, és amíg két gyomorgörcs között azon morfondíroztam, vajon mit fogok itthon hagyni, kaptam egy üzenetet Bene barátnőmtől. Ő az, akivel
kézen fogva másztunk bele decemberben az akkor még hülyeségnek (mára már a valaha volt legjobb ötletnek) tűnő júniusi eplényi kihívásba,
és aki a szakdolgozatírásnak köszönhetően sajnos nem tudott volna velem tartani Nagykanizsára… legalábbis én így hittem.
Szóval kaptam egy üzenetet, amiből kiderült, hogy az edzőnkkel közösen szövetkezett a hátam mögött, és bizony az én drága barátnőm az utolsó utáni pillanatban nevezett a versenyre.
Mondanom sem kell, örömkönnyek és nevetések közepette hívtam fel. Biztosított róla, hogy ez bizony nem vicc, vasárnap tizenegykor ott fog állni velem a rajtnál. Ennél jobban semmi nem alapozhatta volna meg a hétvégém, elképesztően boldog voltam, hogy vállvetve küzdhetünk meg a kihívással.
Péntek este a csapattal leértünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk, majd rápihentünk a szombati versenynapra. Szombaton rengetegen indultak a Superen (a hosszabb, 8+ mérföldes, több mint 25 akadályból álló Spartan Race versenyen – a szerk.), így amíg ők lenyomták a versenyt, mi felfedeztük picit a várost, reggeliztünk, majd izgatottan vártuk őket a célegyenesben.
Az utolsó akadálynál történt lábszártörést és a rengeteg görcsöt kapó embert végignézve a mosolyom nem volt annyira felhőtlen,
elgondolkodtam hogy tulajdonképpen mit keresek én itt, és nem lehetne-e inkább szépen csendben egyedül hazavonatozni… Nem engedték 😀
Szerencsére tőlünk mindenki sikeresen és sérülésmentesen teljesítette az aznapi versenyt, amit egy közös vacsorával ünnepeltünk.
Egy borzasztó hosszúnak tűnő álmatlan éjszaka után eljött március 31-e vasárnap. Kora reggel épségben megérkezett Pécsről Bene, reggeliztünk és összekészültünk együtt. Megkaptam a harci hajfonatomat Dorkától, és itt már éreztem, hogy nincs visszaút, teljesíteni kell a távot.
Megérkeztünk a fesztiválterületre, felvettük a rajthoz szükséges csomagunkat, felaggattuk magunkra az összes szükséges karszalagot, fejpántot, majd a bemelegítés után beálltunk a starthoz.
Mindeközben nyugtáztam, hogy a napokon át tartó izgulás, félelem egy pillanat alatt elpárolgott, és már csak és kizárólag a feladatra koncentráltam.
Hatalmas erőt és magabiztosságot adott az is, hogy nem voltam egyedül, olyan emberekkel voltam körülvéve, akikben megbízom, és tudtam hogy bármi történik a pályán, segíteni fognak.
Ilyen érzésekkel futottam át a piros, rajtot jelző füstfelhőn, és értünk el közösen az első falas akadályokig, amelyek a kezdetektől a mumusaim voltak – de abszolút teljesíthetőnek bizonyultak.
A pályán haladva egyre magasabb falakat kellett megmászni, amelyek egy idő után nem sikerültek volna Fecó segítsége nélkül, aki rezzenéstelen arccal tartott bakot nekünk a sokadik akadálynál is (masszív köszönet érte!).
Egy kis homokzsák cipelés után jött az első vizes akadály:
itt a víz még csak combközépig ért és kellemes frissítőként hatott (a későbbiekhez képest pláne) a verőfényes napsütésben és melegben.
Az egyensúlyozó gerenda teljesítése után a következő sarkalatos pont az A-Cargo (“A” alakú mászóka) volt, mivel egy pár évvel ezelőtti balesetem óta rettenetesen tériszonyos vagyok, de a verseny hevében ezt is könnyedén leküzdöttem.
Ezután jött az, amire nem számítottam: az előző napi beszámolók alapján volt egy elképzelésem, mennyire lesz kellemetlen belemenni a patakba,
de erre egyáltalán nem lehetett felkészülni lélekben.
Felhevült testtel, ruhástul a nyakig érő, jéghideg vízbe gázolni nem jó buli… nagyon nem.
Azt hiszem, a jéghideg szó egyáltalán nem adja vissza az érzést – az instant fagyhalálra még egy darabig biztosan emlékezni fogunk.
Miután kimásztunk a partra, már minden mindegy alapon cuppogtunk tovább a sárban a frissítőpontig, majd a kavicsosvödör-cipelésig.
Nem kellett sokat várni, elérkeztünk a Monkey Barhoz (majomlétra függeszkedéshez), amit életemben először sikeresen teljesítettem. Ez a sikerélmény – és a pályabíró, vagyis az edzőm, Gergő dicsérete hatalmas löketet adott újra, amire szükségem is volt, mert – bár ekkorra a teljes táv több mint felét teljesítettük – a nehéz akadályok még hátra voltak.
Leértünk a Csónakázó tóhoz (mit tóhoz, tóba), majd a Dunk Wall (merülős fal) teljesítésével már szó szerint tetőtől talpig vizesek voltunk.
A tárgyhúzás után megcsináltam az első büntetőfeladatomat. Harminc Burpee, vagyis öt ütemű fekvőtámasz várt rám, mivel egyáltalán nem tudok kötelet mászni – de az eplényi versenyre megtanulok! –, majd a dárdadobást is egy kör burpeevel abszolváltam. Ezután egy újabb izzasztó, extra magas mászóakadály következett, aminek a tetején ilyen büszkén vigyorogtam (nem tudom erre hogy voltam képes):
Az ezután következő zsákfelhúzást sikeresen teljesítettem, majd következett a legnagyobb büszkeség és “veszteség” is egyben: végig tudtam csinálni a Multi Riget (kombinált függeszkedést), amit még ezelőtt soha nem próbáltam, így azt gondoltam, hogy az első pár gyűrűnél biztosan lepottyanok majd.
Ennek ellenére “csak” az akadály legvégén lógó, a feladat teljesítését jelző csengőt nem értem el, bárhogy próbálkoztam.
Leugrottam, és mentem burpeezni.
Újra.
Ezután még várt ránk a kőgolyócipelés, majd szomorúan konstatáltuk, hogy bizony elértünk az utolsó akadályig, a negatív falig (amin leginkább átpakoltak, mert azt mászásnak nevezni csúnyán nagy hazugság lenne), és hipp-hopp a pálya végére értünk.
Befutottunk együtt a célba, és megkaptam ÉLETEM ELSŐ ÉRMÉT, ami szebb, mint amire számítottam, és amit büszkén hordtam a nyakamban még órákkal később is.
A nap hátralevő részében élveztük a napsütést, ettünk, ittunk, pótoltuk az elégetett kalóriákat, bevártunk mindenkit a célban, majd hazafele vettük az irányt.
Be kell vallanom, hogy mikor ezt a cikket írom, már lassan egy hét is eltelt a verseny óta,
de én még mindig Spartan-lázban égek.
Néha újranézem ezt a videót, hogy egy kicsit újra átélhessem a versenyt (a felvételen egy gyilkos tekintet erejéig engem is megtaláltok):
Nem tudok (és lehet hogy nem is akarok) visszazökkenni a hétköznapokba, akkora élmény volt ez a pár nap – szinte feldolgozni sem tudom.
Bár ez a verseny csak egy egyszeri kihívásnak, motivációnak indult az edzéshez, érzem, hogy
innentől nem lesz megállás, hiszen már most a következő nevezéseket nézem.
A Spartan Race, a csapatom és az edzések elrabolták a szívemet, és azt hiszem, egy igazán sokáig tartó szerelem van kialakulóban. Hogy bánom-e?
Azt hiszem, ennél jobb dolog nem történt velem mostanában.
És végre én is szerepelhetek a Spartanos csoportképeken… hamarabb, mint gondoltam!
Cikkem végén meg szeretném köszönni mindenkinek, aki bármilyen formában hozzájárult ehhez a nagyszerű hétvégéhez:
kiváltképp Benének, hogy minden hülyeségben támogat és velem tart,
Gergőnek, akinél jobb edzőt nem kívánhatnék,
Dorkának, Daninak és Fecónak pedig hálás vagyok, hogy osztoztak velem az élményben. Megmutattátok, hogy a lehetetlen is lehetséges!
Az eplényi Spartan Race versenyig majdnem három teljes hónapot kell várnom, így kicsit keserédesen és türelmetlenül, de legalább ugyanakkora izgalommal írom le a már szokásos elköszönést. Jelentkezem még!
AROO!