Körülbelül két hét telt el azóta, hogy a legtöbb cégnél, ahol lehetséges, bevezették a határozott vagy határozatlan idejű home office-t.
Körülbelül két hete az interneten mást sem látok, mint ijesztőbbnél ijesztőbb koronavírus update-eket és milliónyi programjavaslatot, amivel az ember saját otthonában töltheti el hirtelen rászakadó szabadidejét. Soha nem láttam még egyszerre ennyi könyvajánlót, ingyenesen elérhető e-könyv-adatbázist, jógaórát, és egyéb ,az otthonlét kimaxolására biztató tartalmat, mint az elmúlt időszakban.
Mindezzel párhuzamosan észrevettem magamon, hogy ezek a tartalmak soha nem is nyomasztottak még ennyire.
Az az érzésem, hogy hirtelen elvárás lett, hogy az ember ne tespedjen otthon.
-
Mert most VAN IDŐ, hogy hosszú hónapok tervezgetése után elegáns matt fehérre fessem a polcot;
-
most VAN IDŐ az összes jógapóz elsajátítására, amitől eddig ránézésre is elkapott az izomláz;
-
és arra is VAN IDŐ, hogy elolvassam a polcaimon sorakozó összes olyan könyvet, amire eddig nem volt érkezésem.
Ezzel párhuzamosan azt veszem észre, hogy egy perccel sem lett több szabadidőm, mint eddig.
A múlt hetes csúcsom három és fél óra volt egyhuzamban a képernyő előtt ülve, mert „ezt még muszáj megcsinálnom”. Közben pedig sokkal inkább muszáj lett volna vizet innom is és legalább egyszer-kétszer felkelnem, hogy szegény testem ne macskásodjon el teljesen. Ahogy csetelek, telefonálok az ismerőseimmel, családommal, ez sajnos egyáltalán nem egyedi jelenség.
Szinte mindannyian kényszeresen próbálunk „hasznosak” lenni a home office ideje alatt – hasznosabbak, mint általában. Ha éppen nincs munka, felforgatjuk az utolsó Excel-táblát is, hátha valahol nem stimmel valami – és így újra hasznosnak érezhetjük magunkat, ha kijavítjuk.
Mindeközben idegből felhúzott vállakkal ücsörgünk, nem merjük otthagyni a céges Skype-ot, hogy ráérősen megigyunk egy kávét, mert ha valaki PONT AKKOR keres majd minket, elterjesztheti rólunk, hogy semmirekellő Netflixhuszárok vagyunk.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy olyan világban élünk, ahol a teljesítménykényszer nem olyan dolognak számít, amiből nem árt kigyógyulni, hanem üdvözített tényezőnek, szinte alapelvárásnak.
Egy állásinterjún ugyan nehéz eldönteni, hogy a túlzott lelkiismeretesség és maximalizmus jó vagy rossz tulajdonsága az embernek, mindenesetre egy potenciális új kolléga megítélésénél nem rossz első benyomás, ha szinte beleőrül abba, hogy jó legyen.
A mindennapi kommunikációink során a KELL és a „KELLENE folyamatos alkatrészeit képezik a mondatainknak, szinte észrevétlenül temetjük el magunkat lassan elemivé váló szorongásainkkal együtt elvárásaink mélyére.
És most mindennek a tetejébe lecsapott ránk egy olyan nem várt szituáció, ami alapjaiban rengette meg az eddig kialakított világképeinket. Mintha tényleg semmi nem lenne biztos, csak a változás, az viszont olyan gyakran bekövetkezik, hogy követni sem tudjuk.
Egyik napról a másikra munkahelyek szűntek meg, és számos foglalkozás vagy munkakör került olyan helyzetbe, hogy nem tudni, mikor térhetnek vissza az üzleti életbe. Rengeteg, eddig jól élő ember gondolkozik most el azon, hogy melyik tejet is vegye meg a boltban, és nézegeti aggódva az egyenlegét minden egyes vásárlás után. Ebben a közhangulatban pedig ott vannak azok a szerencsések, akiknek MÉG van munkájuk, bevételük – és adott esetben tudnak otthonról dolgozni.
Sokan közülünk minden nap erős szorongással lépünk be az aktuális Skype/Hangouts/WebEx-callokba, hiszen nehéz időket élünk; ki tudja, mit jelentenek be a következő pillanatban. Lehet, hogy csak ki kéne vennünk pár hét szabit, lehet, hogy kicsit csökkenteni kellene a munkaóráinkat, de simán előfordulhat, hogy egyelőre nincs ránk szükség.
De szerencsére legtöbbünknek MÉG van állása, van fizetése. Ebben az idegőrlő és bizonytalan helyzetben az ember igyekszik megnyugtatni magát valahogy:
„Ha sokat dolgozom, szükség lesz rám. Ha szükség van rám, nem rúgnak ki.”
Ráadásul ha a home office újdonság számunkra, könnyen belekerülhetünk az ördögi spirálba:
„Nehogy mások azt gondolják, hogy ha itthon vagyok, nem dolgozom.”
És már el is indult az a gondolatspirál, ami rövidebb vagy hosszabb távon, de biztos szorongásba és kimerültségbe kerget majd minket.
Senki nem akar így létezni hosszú távon, senki nem szeretne stresszbetegségekkel gazdagodva kilépni a karanténból. Mégis rettenetesen nehéz időben elkapni magunkat, ha elindul ez a gondolat- és szorongásfolyam.
Jogos a kérdés: ezt mégis hogyan tudjuk elkerülni?
Most talán mindennél fontosabb a tudatos jelenlét, a mindfulness technikák gyakorlása.
Nagyon sokat segít, ha felismerjük a szituáció iránti érzéseinket, és ki is mondjuk azokat. Nem visz előrébb, ha azzal takarózunk, hogy azért ülünk két órával tovább a céges laptop előtt pattanásig feszült idegekkel, mert szeretnénk jól csinálni a munkánkat. Az már sokkal inkább, ha beismerjük magunknak, hogy igenis szorongunk, hogy elveszítjük az állásunkat, ha nem teljesítünk 110 százalékosan.
Ha szembenéztünk a gondolattal, sokkal könnyebb lejátszani a fejünkben a legfontosabb kérdést:
„Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Hogyan folytathatnám ezután a mindennapjaimat, mennyiben változna meg az életem?”
Legtöbbször, ha rászánjuk az időt és őszintén végig vezetjük a lehetséges legrosszabb forgatókönyvet, rájövünk, hogy ez még nem jelenti a világ végét.
Felejtsük el a „KELL” és „KELLENE” szavakat.
Tudom és tapasztalom is saját magamon minden nap, hogy ez baromi nehéz. Az is biztos azonban, hogy ezzel a két kényszerszóval rengeteget árthatunk magunknak, főleg ilyen bizonytalan és stresszel teli időszakokban. Ahelyett, hogy „El kellene már végre olvasnom a Végtelen tréfát”, mennyivel felszabadítóbban hangzik, hogy „Itt a Végtelen tréfa a polcomon, ha az elkövetkező hetekben lesz kedvem, nekikezdek!”. („Ha pedig nem lesz kedvem, akkor a paplanba belerohadva fogom újranézni a The Mandaloriant.”)
Tudatosítsuk magunkban, mennyit szoktunk dolgozni normál esetben, normál körülmények között, és ezt ne teljesítsük túl, akkor sem, ha otthon, kizökkentő tényezők nélkül két plusz órát nyerünk a munkanapunkból.
Ha viszont normál körülmények között is két ember munkáját végezzük el, itt az ideje újra gondolni, hogy mennyi is lenne a reális munkamennyiség számunkra a home office időtartama alatt?
Ha az az érzésünk támad, hogy a rengeteg lehetőség belső kényszerbe fordult, idegből toljuk a lefelé néző kutyákat és olvasunk Bulgakovot, álljunk le, és legyünk őszinték magunkhoz.
„Miért is csináljuk mi ezt? Örömet okoz? Nem? Ha nem, akkor mit akarunk vele bizonyítani? Kinek?”
Fontos, hogy tudatosítsunk magunkban egy dolgot, amit a modern világ mintha kiölni igyekezne belőlünk, és amivel én is folyamatosan igyekszem megbarátkozni:
NEM KELL MINDEN PERCBEN PRODUKTÍVNAK LENNÜNK.
Nincs baj azzal, ha jólesik a semmittevés, és azzal sem, ha annyi energiánk van, hogy nemcsak a polcot festjük antik fehérre, hanem a konyhabútort is. Az a fontos, hogy fel tudjuk ismerni, mire van éppen szükségünk, és merjünk eszerint cselekedni – vagy éppen semmittenni.
Nem tudhatjuk, hogy mennyi ideig tart ez a helyzet, egy dolog azonban biztos. Attól, hogy szorongva igyekszünk túlszárnyalni saját magunkat, nem áll vissza hamarabb a megszokott rend. Jó hozadéka azonban a szituációnak, hogy ezekben a hetekben/hónapokban nagyon sok mindent tanulhatunk saját magunkról és saját magunktól, ha kicsit odafigyelünk. Magunkra is.
A képek forrása: Unsplash