Általában valami „okos” és tömény néznivalót választok: szövevényes nyomozásokat bemutató sorozatokat, pszichothrillereket, érdekesnek tűnő dokukat a Netflixről. Az utóbbi időben viszont valahogy sok lett a komolyságból. Talán a járványhelyzet generálta megkötések, talán az aktuálisan előttem álló évvégi hajrá és vizsgaidőszak, de legvalószínűbb, hogy mindez együttesen vezetett oda, hogy szívesen elmerültem volna egy könnyű és „kedves” történetben.
Így került képbe a Virgin River.
A fodrászomat akkor már megfertőzte, gondoltam, teszek vele én is egy próbát.
Talán nem vagyok sértő, ha azt mondom: az alapsztori nem különösebben bonyolult. A nemrég megözvegyült, Los Angeles-i ápolónő, Mel úgy dönt, húz egy merészet:
feladja korábbi életét és egy Isten háta mögötti, hatszáz lelkes faluba költözik, hogy ott dolgozzon a helyi doktor mellett.
Az első hallásra tökéletesnek tűnő menekülési terv persze nem megy olyan flottul, mint elsőre hinné az ember: a hirdetésben ígért, kuckós faház valójában egy romhalmaz, a falu orvosa pedig hallani nem akar arról, hogy valakivel együtt dolgozzon – és természetesen, mindez még kuszább lesz, amikor az érzelmek is beszállnak a játékba. Innen indul Mel sztorija, és lesz belőle egy alapvetően nagyon kedves és szerethető sorozat.
Ahogy a bevezetőben is írtam: nem vagyok a romantikus alkotások elsődleges célközönsége, általában azzal a lendülettel léptetem is tovább a romantikus, „csajos” hangulatú ajánlókat. A Virgin River mégis működött nálam, és ennek több oka is van.
Először is, egy nagyon szépen fényképezett sorozatról van szó, ami tényleg gyönyörű helyekre visz:
az ember legszívesebben azonnal fogná a kis hátizsákját és bevetné magát a kaliforniai erdőségbe.
A Virgin River másik erőssége a karakterábrázolás: nincs túlbonyolítva – mégis működik. A legtöbb sorozatban valamennyire elkülönül egymástól a „szeretem” és a „nemszeretem” szereplők csoportja, itt viszont valahogy nem voltak egyértelműen „nemszeretem” figurák.
Persze előfordult, hogy azt éreztem, a szereplők igazán összekaphatnák már magukat egy kicsit, de igazán ellenszenves figurát nem sikerült alkotni, mint ahogy igazán vérre menő konfliktusok, a szereplőket magukból istenesen kiforgató helyzetek is elmaradtak. Valahogy az volt az érzésem, hogy a szereplők igyekeztek mindent inkább kedvesen megoldani, (többnyire) anélkül, hogy szándékosan bántsák a másikat.
Azzal persze lehet vitatkozni, hogy ez egy utópisztikus állapot, vagy ténylegesen elérhető cél, mindenesetre jó volt elmerülni egy olyan sorozatban, aminek nem minden perce forog élet-halál közt és egy lazán áramló, egyáltalán nem feszesnek érződő cselekménnyel dolgozik.
Ha kedvet kaptatok „beköltözni” Virgin Riverbe, két évad már elérhető a Netflix kínálatában, a harmadik pedig éppen készül. A sorozat alapjául Robyn Carr regényei szolgáltak – erről nem tudok nyilatkozni, mert (még) nem olvastam. Jó hír viszont azoknak, akiket beszippant a sztori: a könyvsorozat több mint 10 részes.
Ha bejön a Virgin River esztétikája, dobd fel az otthonodat egy hozzáillő képpel – Csorba Anita megtanít vízililiomokat festeni ebben a videóban:
A képek forrása: Pinterest, Művelt Nép Könyvkiadó, Netflix