Az ember nagyjából sejtheti, mire vállalkozik, amikor egy olyan filmre ül be, amely a popkultúra egyik legikonikusabb gonosztevőjének fejlődéstörténetét mutatja be. Én sem vártam sok nevetést és meghitt pillanatot, a két órában összesűrített tömény fájdalom viszont a moziból kisétálva is sokáig a tudatomban motoszkált.
Rendhagyó, spoilergyanús Joker filmajánlónk következik.
A film alatt folyamatos szorongás volt rajtam, mert szörnyű volt nézni, ahogy a karakter semmi mást nem kap az élettől, mint megaláztatást és pofonokat – a szó átvitt és valódi értelmében véve is. Egyre csak (hiába) vártam, hogy a következő jelenetben talán megcsillan egy kis jó – bár a végkifejlet szempontjából ez nyilván elhanyagolható lett volna.
A főszereplő azonban nem csak azért megosztó, mert ő lesz később a Batman legfőbb ellenfele. Joaquin Phoenix a karakter megformálásában (Jack Nicholson, Mark Hamill, Jared Leto mellett) Heath Ledger nyomdokaiba lépett, akinek depresszióját és halálát sokan összefüggésbe hozták A Sötét Lovag forgatásával. Ledger a New York Timesnak adott interjújában úgy jellemezte Jokert, mint „pszichopata, tömeggyilkos, skizofrén bohóc, nulla empátiával”.
Azt javaslom, nézzük meg kicsit jobban ezt a leírást.
Szerencsére nem minden skizofrénből lesz pszichopata, ahogy nem minden pszichopata válik tömeggyilkossá sem. Joker tragédiája jóval mélyebben gyökerezik, mint hogy egyszerűen a skizofrénia számlájára legyen írható.
Joker megszületése előtt Arthur Fleck egyszerű, nagyvárosi szegény fickó volt, aki borzalmas körülmények között élt az édesanyjával. Itt jön a képbe máris egy olyan faktor, ami a legtöbb deviancia kialakulásánál szerephez jut: a család, a gyermekkor. Számomra érdekes volt a filmben, hogy bár az egész történet nagyon rövid időt fog át a főszereplő felnőtt életéből, mégis megjelent előttem a gyermekkora: szinte látom, milyen lehetett egyedül felnőni egy téveszmékkel küzdő, lelkileg labilis édesanya mellett.
Arthur gyermekkora a felcserélődött gyermek-szülő szerepek következtében vélhetően teljesen kimaradt.
A mentális betegség Arthur Fleck esetében azonban nem merült ki a felnőttkorban jelentkező skizoid tüneteknél. Valószínűsíthetően kora gyermekkori gyökerei voltak a kényszeres nevetésének, amely a filmben is több kulcsfontosságú részben tűnik fel és teremt karaktert később Jokernek is.
Arthur nagyon igyekezett megfelelni a felé irányuló (vélt vagy valós) elvárásoknak. Többször megjelenik, ahogy az édesanya folyamatosan Happynek (Boldog) szólította őt, hiszen Arthurnak kell nevetést vinnie a világba. Arthur ezt követően, megfelelési kényszerből fakadóan (is) felvette a kezdő stand up komikus szerepét, amelyben azonban sajnos egyáltalán nem volt sikeres.
Ebben a szakaszban látszik igazán tisztán, hogy megszakadt a kapcsolata a valósággal: annak ellenére, hogy közönsége soha nem vele nevet, hanem rajta, elképesztő elszántsággal figyeli a műfaj nagyjait, hogy tanulhasson tőlük. Abba a téveszmébe menekül, hogy ő tehetséges – valószínűleg nem bírta volna el a tényekkel való szembesülést.
Ezért tovább játszik egy szerepet, amiben sajnos egyáltalán nincsen otthon.
Arthur állapota ezen túlmenően is egyre rosszabb lesz: az egyre gyakrabban előtörő téveszmék mellett könyörtelenül elhatalmasodik rajta a depresszió. Mivel a szükséges terápiát nem engedheti meg magának, egy szociális munkástól kapja meg a gyógyszereit időről-időre.
Azonban – ahogy ennek több alkalommal hangot is ad – nem érzi, hogy valóban meghallgatnák; nem érzi, hogy a vele szemben ülő nő képes lenne megérteni, mi zajlik éppen benne.
Az utolsó lökést a világgal való mindenfajta kapcsolat elvesztése felé az jelenti Arthur számára, amikor a városvezetés úgy dönt: nem finanszírozza tovább az „ingyen terápiát”, sem a rászorulók gyógyszereit.
A modern világ tragédiája ez: vezetők mindenben profitot hajszolva tépik ki az utolsó esélyt is egy normális(abb) élet felé azoktól, akik ezt nem tudják megfizetni.
A leírtak, plusz milliónyi apró tényező és véletlen összjátékaként pedig megszületett egy szétzuhant, és végtelenül szomorú ember karaktere, aki főgonosszá válik.
A fejemben pedig egy kérdés pörög: vajon elkerülhető lett volna?
Mi történt volna, ha a kis Arthurtól nem veszik el a boldog(abb) gyermekkor lehetőségét?
Vagy akkor, ha mindennek ellenére igaz barátok állnak mellette, egy olyan közeg, ahol elfogadják?
Ha el tud menekülni valahová, még csak időlegesen is az otthon pokla elől?
Ha ezek egyike sem történik meg, viszont megengedhette volna magának a szakértő gyógykezelést, vajon lett volna esélye helyretenni az életét?
Ha talál egy olyan társat, aki megérti és elfogadja, és (bár ez eddig ismeretlen volt számára) felnőttkorára eljön az idő, amikor szeretetben élhet, az vajon megmentette volna?
Mi történt volna, ha sikerül egy olyan foglalkozást találnia magának, amiben tényleg jó?
Segített volna ezek bármelyike is abban, hogy Arthur Fleck megmaradjon Arthur Flecknek, és ne Jokerként éljen tovább?
Bár a film rendeltetésszerűen fikció, mégsem tudom csak és kizárólag annak tekinteni, mert annyira megjelenik benne minden, amitől a modern ember kilátástalannak érezheti az életét.
Mióta láttam a filmet, többször megfordult a fejemben,
hány Arthur Fleck mászkál köztünk észrevétlenül és egyedül küzdve, és hány, de hány ember él együtt csendesen az elidegenedéssel, a kilátástalansággal, a reménytelenséggel minden egyes nap?
Mi lenne, ha csak egy kicsit több empátiával viszonyulnánk egymáshoz? Vajon lehetne akár egy ilyen kis odafigyeléssel is egy kicsit jobb a világ?
A képek forrása: IMDb