A találkozásom Lisbeth Salanderrel úgy tíz éve történt, egy számomra nagyon nem könnyű időszak kellős közepén.
Friss diplomás munkanélküliként köszöntött rám az ősz, és úgy éreztem, hogy nekem semmi, de tényleg semmi nem jön össze. Egy házibuliban elcsípett beszélgetés hozta el nekem először a tetovált lány hírét, és éreztem, hogy szükségem van erre a történetre. Másnap(osan) aztán összeszedtem magam annyira, hogy elvánszorogjak a legközelebbi könyvesboltba, aztán pedig az első betűvel kezdve beszippantott a sztori.
De beszéljünk egy kicsit először magáról a Millenium sorozatról.
A Millenium sorozat első három kötetének (A tetovált lány; A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől) szerzője Stieg Larsson volt, aki 2004-ben bekövetkezett halála miatt sajnos nem élvezhette művei sikerét.
A könyvekből három tévéfilmet készítettek a svédek, amit két amerikai verzió követett (a David Fincher rendezte első film nagyon jól sikerült, a másodikat meg hagyjuk…).
Larsson halála előtt már nagyrészt elkészült a Millenium sorozat negyedik részével, azonban ezt a kiadó nem használta fel. Végül 2015-ben jelent meg a negyedik rész (Ami nem öl meg), amelynek szerzője David Lagercrantz.
A könyv fogadtatása sokkal vegyesebb volt, mint az eddigi Millenium részeké: a rajongók egy része örült, hogy végre folytatódik kedvenceik története, másik csoportjuk viszont elégedetlen volt a történettel és Lagercrantz stílusával. Összességében véve viszont ez a rész is jól fogyott, a magyar sikerlisták élén is jó ideig szerepelt, hasonlóan a 2018-ban megjelent ötödik részhez (Mint az árnyék).
2019-ben megjelent a sorozat hatodik része is (A lány, aki kétszer élt), amellyel Lagercrantz határozott kijelentése szerint lezárta a sorozatot.
De miért szerette meg több millió ember a karaktert, és miért különleges számomra is Lisbeth Salander?
Elsőre meglepő a szereplő sikere, hiszen Lisbethnek semmi köze nincs a korábban trendi női karakterekhez Skandinávián innen vagy túl – helyenként inkább antihősnek nevezném. És az is nagyon valószínű, hogy egészen elenyésző a mindennapokban közöttünk szaladgáló, hasonlóan durva sorskönyvvel megáldott emberek száma.
De talán azért szerették meg ennyien Lisbeth-et, mert mindezekkel együtt – vagy épp ezek ellenére – annyira emberi.
A sérült lelkével, a nem egészen ortodox gondolataival és tetteivel – és a jellemfejlődésével. Lisbeth a történet során megtanul szeretni és kapcsolatokat fenntartani.
Az utolsó kötetben végigkövethetjük az elvei, a hite, és az érzelmei közti kőkemény harcot, amiben kis híján ő maga is tönkremegy.
Én még nem találkoztam Lisbeth Salander előtt olyan női karakterrel, akivel a világ ennyi szemétséget megcsinált, akit annyira el akartak volna tüntetni az útból és az élők sorából – de a végén mégis mindig ő győzött.
Lisbeth révén hihetővé vált számomra, hogy még a legalattomosabb és legmocskosabb szituáción is tudsz fordítani, akkor is, amikor már mindenki megtette tétjét a bukásodra.
Mert – bár minden körülmény adott volt, hogy a társadalom peremére kerüljön – , nem láttam nála agyafúrtabb és racionálisabb karaktert, aki minden szorult helyzetből kislisszol valahogyan, az őt bántó megalázó valamennyi ember tudomására hozva és emlékezetébe vésve: vele nem szórakozhatnak.
Kicsit irigy vagyok azokra, akik még nem ismerkedtek meg a tetovált lánnyal és az oknyomozó újságíróval. Hiszen (ha a kaland mellett döntenek) egy hosszú és nagyon izgalmas utazás áll előttük, intelligens történetmeséléssel, háromdimenziós karakterekkel, az ember kreálta rengeteg ocsmánysággal és fájdalommal, de mindig jelen lévő isteni (vagy lisbeth-i) igazságszolgáltatással.
Vigyázz magadra, Lisbeth Salander, hiányozni fogsz!
A Millenium sorozat első három könyvét IDE KATTINTVA, a második trilógiát IDE KATTINTVA rendelheted meg 20% kedvezménnyel.