Csorba Anita és Szlafkai Évi podcastjában, a Nők az útONban, legutóbb az önismeret volt a téma, erről beszélgettek Komjáthy Alíz pszichológussal.
De mi is az az önismeret, és miért jó nekünk, ha ismerjük önmagunkat?
A Wikipédia definíciója szerint:
Az önismeret, önmegismerés egy olyan önmagunkra irányuló lelki folyamat, amely során megismerjük személyiségünk tulajdonságait, képességeit, szándékait, érzelmeinket, gondolatainkat és mindezek együttes működését.
Az önmegismeréshez szükség van őszinteségre, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal jár.
Az önismereti folyamatot jó esetben önelfogadás követi.
Szerintem az önismeret az egyik legizgalmasabb dolog, ami történhet az emberrel. Ráadásul hasznos is. Az, aki alapos önismerettel rendelkezik, egyben arra is képes, hogy elégedett, boldog életet éljen. A saját fogalmai szerint – és ez rendkívül fontos részlet.
A világon két dologban minden ember tökéletesen egyforma.
Valamennyien halandók vagyunk.
És mindannyian boldogok szeretnénk lenni.
A boldogság viszont mindannyiunk számára mást jelent – van, akinek kacsalábon forgó palotát, van, akinek egy összecsukható sátrat – és mindkét verzió (no meg az összes többi) ugyanolyan jó. Sajnos azonban, mivel mindannyian mástól érezzük magunkat boldognak, nem tudjuk átadni egymásnak a titkos receptet: ez egyemberes meló – és a melót értsd szó szerint.
Az önismeret ugyanis munka.
Nagyon gyakori, hogy amikor szépen elsimulnak a hullámok, minden csodálatosan zen, és árad a flow – na akkor történik valami, amitől megint összekuszálódnak a dolgok. De az is gyakran előfordul, hogy nem ugyanúgy kuszálódnak össze, és minél többet gyakorolod az önismeretet, annál tudatosabban, magabiztosabban tudod kezelni a kríziseket.
(Egy barátom szerint ezek az állóvízbe pottyanó balhé-kavicsok egyébként nem azért érkeznek, mert az élet szemét – ezek “vizsgák”. És ha megtanultuk, amit kellett, és átmentünk a vizsgán, akkor tényleg más minőségbe lépünk át.)
Az őszinteség létfontosságú, de a saját tapasztalatom szerint az sem egyszerű. Mert előfordul, hogy önmagunk elől is takargatjuk a hibáinkat, s elképesztő meséket tudunk kitalálni, csak ne kelljen szembenéznünk az igazsággal. Nem azért, mert komolytalanok vagyunk – én azt hiszem, sokkal inkább azért, mert szégyelljük a gyengeségeinket… illetve azokat a tulajdonságainkat, amelyeket gyengeségnek gondolunk.
Én nagyon szeretem azt a gyakorlatot, hogy ha valakiben rettenetesen idegesít valami, de úgy mélyen, zsigeri szinten, hogy azonnal felugrik tőle a vérnyomásunk – akkor vizsgáljuk meg, hogy bennünk is megvan-e ugyanaz a dolog, hátha arról van szó, hogy önmagunkban nem tudjuk elfogadni.
És ezzel meg is érkeztünk az önelfogadáshoz. Mert az önismeret magabiztosságot ad, azt az önmagunkba vetett ősbizalom-félét, amely segít eldönteni, hogy mi a fontos és a mi a “fontatlan”, miért érdemes harcolnunk, és mivel kapcsolatban lehetünk nagyvonalúak.
Én azt gondolom, minél jobban tisztában vagyunk önmagunkkal, annál megértőbbek tudunk lenni másokkal is.
Annál kevésbé leszünk ítélkezők, hiszen fel fogjuk ismerni a másik ember viselkedése mögötti összefüggéseket. Hogy nem csak arról van szó, hogy ez a nő itt betolakodott elém a pénztárnál. Hanem ez a nő valamiért nagyon siet, lehet, hogy éhes/ tilosban parkol/várják otthon. Ennek a nőnek ugyanúgy története van, mint nekem, ez a nő nem az ő tolakodása.
Ahogyan én sem a viselkedésem vagyok. (Sőt, nem is az érzéseim vagyok, de ebbe majd máskor menjünk bele :))
Ahogyan a másik sem tökéletes, úgy mi sem vagyunk azok.
És attól, még, hogy komolyan rágyúrunk az önismeretre, és tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk, és van egy sziklaszilárd értékrendszerünk, tudjuk, mi tesz boldoggá, és ennek megfelelően élünk – attól még fogunk hibázni.
Meg fog történni, hogy fáradtan vagy éhesen – vagy egy olyan helyzetben, amelyben egyszerűen csak nem érezzük jól magunkat – ráförmedünk valakire. Olyat mondunk vagy teszünk, amiről tudjuk, hogy nem helyes, nem konstruktív, esetleg még igazságtalan is – és megbántjuk vele a másikat.
És ha ezért nem kezdjük el magunkat ostorozni, ha meg tudjuk magunknak bocsátani, hogy egyáltalán nem voltunk csodálatosan zen önismerők, viszont maximálisan emberek voltunk – akkor, azt hiszem, megérkeztünk… Egy állomáshoz, legalábbis.
És hogy hogyan kezdj neki ennek az életreszóló kalandnak?
Hallgasd meg a podcastot, ebben Komjáthy Alíz említ néhány kérdést, amelynek mentén elindulhatsz.
Ha pedig beszélsz angolul, szívből ajánlom az Insight Timer ingyenes appot, amelyben több ezer irányított meditációt találsz.