2013-ban egy autodidakta keramikus srác készített egy jópofa virágtartót a barátnőjének – majd posztolt róla egy képet az Instagramon, és várta az elmarasztaló kommenteket.
Ehelyett azonban Isaac Nichols vidám, cicis kaspója egy egész mozgalmat indított el.
A téma különböző feldolgozásai megjelentek kisebb-nagyobb divat- és lakbermárkák kollekcióiban is, s érdekes beszélgetéseket indított el arról, hogyan is viszonyulunk a női testhez.
Jelenleg a Facebookon és az Instagramon a női mell tabunak számít;
a gyermekét szoptató nő és a masztektómiában csonkolt női felsőtest kivételével a fedetlen ciciknek menniük kell.
Ami egyrészt végtelenül álszent, hiszen aki akarja, egyetlen kattintással mellek millióit töltheti le az internetről – így azok a kiskorúak is, akik elvileg nem is lehetnének jelen a közösségimédia-felületeken.
Másrészt egy ilyen szabályozás rendkívül szomorú képet mutat – a női mellek létezése ezek szerint csak gyermekek táplálásával és halálos betegségekkel kapcsolatban nyerhet visszaigazolást, máskülönben jobb elrejteni őket a nyilvánosság elől.
Egyes spirituális irányzatok szerint a testünkre azért van szükségünk, hogy a lelkünk megtapasztalhassa a földi létet – ezt a fura, lenyűgöző, varázslatos bolondokházát és mindazt, amivel az emberi mivoltunk jár.
Ebben az értelemben nincs jelentősége vannak, hogy a testünk öreg vagy fiatal, sovány vagy kövér, szép vagy csúnya, női vagy férfi – jóformán csak az számít, hogy egészséges legyen, hiszen így hozhatjuk ki a létezésből a “maximumot”.
Azután léteznek a világnak olyan pontjai, ahol praktikus okokból csak egészen minimális ruhaneműt viselnek az emberek, férfiak és nők egyaránt. Nem nagyon csinálnak ügyet a cicikből, számukra a félmeztelenség a természetes.
De csak számukra. Celeste Liddle 2016-ban egy feminista előadásról szóló posztjához fedetlen felsőtestű aborigin nőket ábrázoló képet töltött fel – pontosan a női test szabadságának illusztrálására.
A posztot több tízezren megosztották,
profiljaikat pedig szinte kivétel nélkül felfüggesztette a Facebook.
Ebben az esetben nemcsak a női test, hanem a kulturális különbözőség is terítékre került – fokozva az amúgy is puskaporos hangulatot.
Mert a női test mostanában vitatéma lett.
Valami különös oknál fogva egyetemes igazságot próbálunk megfogalmazni arról, hogy hogyan is kellene kinéznie a női testnek. Hogyan kellene viselkednie és hogyan nem kellene viselkednie egy női testnek. Mit szabad és mit nem szabad egy női testnek csinálnia – sőt, hol a helye egy női testnek, és hol nincs helye egyáltalán egy női testnek.
Vitázunk valamiről, amiről pedig normális körülmények között fel sem szabadna merülnie korlátozásoknak.
Nehéz a női testről beszélgetni, mert általában – férfiaknak és nőknek egyaránt – határozott véleménye van róla.
Ezek érzelemvezérelt álláspontok, amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodunk; a toleranciáról szóló cikkünkben már írtunk ennek a pszichológiájáról.
A feminizmus újra szitokszó lett, s míg vannak, akik igyekeznek békésen újra és újra elismételni, hogy a feminizmus nem férfiellenességet jelent, addig mások már elvesztették a türelmüket, és radikális kampányokkal hirdetik a női egyenjogúságot.
Radikális kampányokkal, mármint, félmeztelenül.
A #freethenipple mozgalomhoz csatlakozott nők és férfiak (köztük több híresség is) arra az anomáliára próbálják felhívni a figyelmet, hogy
a férfi mellbimbót elfogadja a nyilvánosság, egy női mellbimbóvillantáson pedig mindenki felhördül.
Hogy is van ez?
Ebben a kiélezett helyzetben Nichols kaspói olyanok, mint egy lélegzetvételnyi fegyverszünet. Legalábbis számomra. Szeretem, hogy humorral ábrázolja a női testet, s különösen azokat a rémes ciciket, amelyekről olyan sokat vitázunk mostanában. Ugyanakkor elfogadom, hogy vannak, akiknél a kaspó simán kiveri a biztosítékot, mert úgy érzik, ez is újabb példája a női test tárgyiasításának.
Nichols a maga részéről egyébként feministának vallja magát – és azóta már átállt az automatizált sorozatgyártásra. Emiatt sokan támadják…
Isaac Nicholsról és a cicis kaspókról készült képek forrása