Vannak könyvek, amelyek szórakoztatnak és kikapcsolnak. Gyorsan átrágod magad rajtuk, falod a sorokat, aztán feldobod a kötetet polcra, és pár nap múlva már a szereplők nevére sem emlékszel.
És vannak könyvek, amelyeknek egyes jelenetei örökké bevésődnek az agyadba. Olyan könyvek, amelyeknek csak meglátod a gerincét polcodon, és rögtön kristálytisztán megjelennek előtted a szereplők.
A svéd Simon Stålenhag könyve ez utóbbi kategóriába tartozik – de még innen is kiemelkedik. Egy dolog tuti: ha ezzel a könyvvel végzel, nem fogod elfelejteni. Valószínűleg a polcra sem fogod feldobni; a dohányzóasztalon még jobban mutat.
És azt is garantálom, hogy nem találkoztál még ilyen kiadvánnyal.
De először beszéljünk kicsit a történetről. Vagy valami hasonlóról.
Képzelj el egy világot, ahol az emberek a technológia rabságában élnek. (Nincs túl nehéz dolgod.) Ebben a világban a virtuális szórakoztatástól való függés minden egyéb szükségletet a háttérbe szorít, porrá zúzza a Maslow-piramist, az emberekből pedig csordákban vonuló (vagy épp otthon, saját mocskukban disznóként vergődő) agyhalottak válnak.
Az Elektronikus államban megfestett alternatív 1997-ben a hadsereg számára kifejlesztett drónirányítási-rendszer már nem pusztán a háborúk megvívására szolgál, de a szórakoztatóiparban is megjelenik. Egy darabig nincs is komoly gond, azonban a hatodik rendszerfrissítés után kialakul az emberek körében a függőség, és a népesség nagy része hamar neuronsisakot viselő bábbá változik.
Stålenhag alapfelvetését nem mondanám forradalminak, hiszen már számtalan médium feldolgozta valamilyen formában a témát, legyen szó filmekről, sorozatokról, képregényekről – vagy épp újságokról. A digitális függőség a mindennapjaink része, a könyv pedig ilyen szempontból nem mond újat: a modern technológia rengeteg hátulütővel jár – de ezt talán még a szomszéd néni is tudja.
Az Elektronikus állam azonban nem is akar újat mondani a témában. Tanmese vagy a fogyasztói társadalom kritikája helyett inkább szatírára gondolj,
de igazából mindez csak háttér egy kisebb, emberi léptékű kalandhoz.
Az Elektronikus állam ugyanis road story: a 19 éves, lázadó Michelle és sárga játékrobotja, Skip vándorlását olvashatod és nézheted végig a posztapokaliptikus Egyesült Államok nyugati partján.
Merthogy az Elektronikus állam egy képeskönyv. Felnőttek számára.
Nagyon vártam már ezt a megjelenést. Amikor az Agave bejelentette, hogy kiadják a könyvet, rögtön lázba hozott – holott korábban semmit nem tudtam róla.
De egyrészt úgy hirdették, hogy a Bosszúállók-filmek és az Az készítői csinálnak belőle filmet – és azért a Russo-testvérek és Andy Muschietti nem tartoznak a salakanyaggal gurigázók táborába –, másrészt pedig posztoltak belőle egy képet, ami elképesztően jól nézett ki.
Mint egy olajfestmény – pedig teljes egészében Wacom tablettel és számítógéppel készült. De nem is a használt technológia a lényeg, felőlem zsírkrétával is firkálhatták volna: a képről egész egyszerűen süt a nagybetűs hangulat.
Ránézel a gigantikus fémszörnyet, apró robotot, tinilányt és kockavolvót ábrázoló festményre, és ismerni akarod a sztorit.
(Stålenhag tájképszerű, nosztalgiával és science-fictionnel vegyített stílusa úgy alakult ki, hogy imád tájképeket festeni, odavan a kilencvenes évek esztétikájáért és sci-fi rajongó – ezt a három dolgot vegyíti alkotás közben.)
A könyvben pedig még ezen kívül 62 hasonlóan lenyűgöző képet találsz.
Maga a kiadvány gyönyörű, és egyszerűen jó kézbe venni: a design kitűnő, a papír remek minőségű, nem csillog túlságosan, pont jó – úgyhogy ha a történet béna lenne, már akkor is megérné megvenni, művészeti albumként is tökéletesen funkcionál.
Kicsit féltem is amúgy, hogy igazából csak egy gimmickről van szó, és a döbbenetesen jó képek mellé egy cérnavékony sztorit kapok majd.
Hálistennek hatalmasat tévedtem.
Az Elektronikus állam lassan kibontakozó cselekménye nem túl bonyolult, azonban a történet remek. Ahogy a páros tart ismeretlen úti célja felé, fokozatosan tárul fel előttünk a múlt az elszökött tinédzser szemszögéből. Michelle hozzászokott a nyomorhoz és a szörnyűségekhez; már nem tarthatja vissza semmi, egyedül Skip fontos számára valamiért. Még ebben nyomasztó, ébenfekete világban is létezik egy gyertyalángnyi emberség, a svéd művész könyve pedig ezt mutatja be prózával és festményekkel.
A könyvben a szöveg nincs a kép alá rendelve, sem fordítva: szinte tökéletes a fúzió, Stålenhag remekül érzi, mit milyen eszközzel meséljen el.
Tudja, mikor kell csendben maradni: egyes kulcsjeleneteknél több oldalpáron keresztül csak a festmények révén ismerjük meg a sztorit, míg a visszaemlékezéseket mindig írott formában kapjuk meg.
És Stålenhag elég jó író. A letisztultan szép, plasztikus próza (Molnár Berta Eleonóra kitűnő fordításában) gyakran érdekes kontrasztot alkot a leírt nyomasztó kálváriákkal, a történet pedig nincs túlírva, és semmit nem rág a szánkba; a szerző hagyja, hogy az elszórt puzzle-darabkákból az olvasó maga rakja ki a teljes képet.
(Épp ezért érdemes legalább egyszer újraolvasni a könyvet – számomra legalábbis több obskúrus részlet nyert értelmet a második kör során. Mivel nem egy vastag eposzról beszélünk, a duplázás könnyen megoldható.)
Érdemes megfigyelni, hogyan viszonyulnak a képek a szöveghez. A legtöbb képeskönyvben a rajz egyértelműen a szöveget illusztrálja; itt azonban sokszor nem ez a helyzet. Mint ahogy már említettem, néha csak a képek viszik előre a történetet vagy ábrázolják az idő múlását; de akad olyan eset is, amikor kiegészítik a szöveget.
A könyvben Michelle története mellett egy másik szál is megjelenik – a lány fehér hátterű szövegeivel ellentétben itt fekete lapokon olvashatjuk egy ismeretlen férfi monológját. Ezeknél a részeknél azonban nem a férfi által felidézett eseményeket láthatod a festményeken – magát a mesélőt figyeljük; ő is éppen tart valahova.
Amikor pedig a festmények Michelle helyszínleírásait illusztrálják, izgalmas látni, hogyan festi meg ugyanazt a képet Stålenhag szavakkal, és Wacom érintőceruzával – bennem felmerült a kérdés, hogy vajon a saját festményeihez ír leírásokat vagy épp a szöveghez készít illusztrációt.
A nyugati part helyszíneinek ábrázolása rendkívül élethűre sikeredett; Stålenhag biztosra ment, édesanyjával és feleségével együtt kocsiba pattant, és végignyomták Michelle-ék autós zarándoklatát – szerencsére fémmonstrumokkal és neuronsisakos emberroncsokkal nem találkoztak a kirándulás folyamán.
De az érdekes történet és az eszméletlen vizualitás még nem garantálja a mestermű születését, ha a karakterek érdektelenek. Itt baromira nem ez a helyzet: Michelle és Skip az utazás során egyre közelebb kerülnek az olvasóhoz, majd az izgalmas, néma tetőpont és a visszafogott, mégis hatalmas érzelmi töltettel bíró lezárás után is vele maradnak.
Rengeteg téma felbukkan, a fogyasztói társadalom rákfenéjénétől kezdve a bigottságon át a technológiai újításokban rejlő veszélyekig – de a fókuszban végig a két szereplő különleges kapcsolata áll.
Összefoglalva:
remek sztori, emlékezetes jelenetekkel és karakterekkel – fantasztikus tálalásban. Nem hinném, hogy találkoztam volna hasonló könyvvel itthon. Nálam eddig simán ez az év legmenőbb kiadványa.
Az Elektronikus állam a te könyved, ha
– bírod a sci-fiket, disztópiákat, spekulatív fikciót, az alternatív történelmet;
– imádod a gyönyörű festményeket;
– valami egyedi, emlékezetes élményre vágysz; egy lebilincselő könyvre, ami az elejétől a végéig leköt, és kiránt a mindennapokból.
Az Elektronikus államot IDE KATTINTVA tudod megrendelni 25% kedvezménnyel!
Itt pedig bele is tudsz olvasni: KATT
A képek forrása: Agave Könyvek, NPR, Vanished Empire, Los Angeles Times