Mint ahogyan történnek találkozások, amikor érezzük: “Ez nem lehet véletlen”, egy-egy olvasmánnyal kapcsolatban is megesik, hogy bár még soha nem hallottunk a szerzőről, ösztönösen vonz minket a munkássága. Edith Eva Eger A döntés című műve pontosan így került a kezembe.
Pár hete lazításképpen beszélgettünk a kolléganőimmel, amikor egyikük mesélt erről a könyvről, és akkor azt éreztem, hogy dolgom van vele. Pár nappal azután, hogy olvasni kezdtem, Anyukám is ezt a könyvet hozta szóba egyik este, amikor telefonáltunk, majd amikor olvasás után állandósult bennem az érzés, hogy ezeken a dolgokon mindenkinek el kellene gondolkoznia, én is tovább adtam a könyvet ajándékba.
Az igazsághoz tartozik, hogy saját magamat is megleptem ezzel a hirtelen érdeklődéssel, hiszen általában nagyon vegyes érzéseim vannak a holokauszt ihlette művészettel kapcsolatban: vannak alkotások, amelyek a maguk borzalmas inspirációja ellenére értéket adtak, sokszor azonban az egyetlen érzés, amit generálni képesek bennem ezek a munkák, az a csalódottság – és a félelem, hogy ez bármikor újra megismétlődhet.
A döntés azonban nem egyszerűen egy, a témát feldolgozó újabb regény, hiszen a szerző jelenleg is praktizáló pszichológus.
1944-ben “Dr. Edie” még csak egy magyar kamaszlány volt, egy nagyon tehetséges fiatal tornász és balett-táncos, akit edzője az Olimpiára képzett.
Éppen akkor élte meg élete első szerelmét, és bár egyre nyilvánvalóbbá váltak a magyarországi zsidósággal szembeni korlátozások, Edit bízott a jövőben. A dolgok hamarosan kegyetlenre fordultak: előbb megtiltották a lánynak az olimpiai csapattal való felkészülést, majd szüleivel és Magda nővérével együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleiket az érkezésük után azonnal gázkamrába vitték.
A koncentrációs táborokban eltöltött időszak alatt Edit saját belső világába menekült a borzalmak elől, a jövőt látta maga előtt, ameddig csak ereje volt ehhez; mindig próbálta megtalálni a dolgokban legapróbb szépségeket, segítségül hívni a humort. Igyekezett olyan szemmel tekinteni az emberekre, ami túllát a nyilvánvalón, elnyomóival szemben is ezt alkalmazta.
“Ha ma életben maradok, holnapra szabad leszek.”
Számomra nagyon emberivé tette A döntést, hogy nem ért véget azzal, amikor a szerző és nővére csontra fogyva és szétfagyva, az éhenhalás és a végső feladás határán megmenekültek, nem lebeg bennünk a kérdés: “Rendben, de mi történt azután?”
Megjelenik előttünk Edit “az utáni” élete, a hazatérést követő bizonytalan békeidők, kapcsolata a férjével, első gyermekének születése, majd a zsidóságra ereszkedő újbóli pokol és a menekülés Amerikába, majd keserves bevándorló-mindennapjaik az óceánon túl, a család bővülése, mindezt kiegészítve Edit folyamatosan jelen lévő belső küzdelmeivel, emlékbetöréseivel, szorongásaival és komplexusaival: amiért nem beszéli megfelelően az ország nyelvét, ahol él; amiért retteg, hogy gyerekeinek esetleg bármikor is szégyenkezniük kell miatta.
“Nemcsak a túlélők bűntudatával küzdöttem, hanem a túlélők szégyenével is.”
Olvasás közben végig feszülten vártam: mikor lesz végre jobb? Mert egyszerűen KELL, hogy jobb legyen.
Edit kettévágott tornász és balett-táncos karrierje helyett pszichológiát kezdett tanulni. Tanulmányait kiváló eredményekkel zárta, olyan tekintélyek tiszteletét és barátságát kiérdemelve, mint Viktor Frankl, a logoterápia megteremtője és az És mégis mondj igent az életre című könyv szerzője.
Frankl, aki már praktizáló pszichiáterként került Auschwitzba, később tanulmányozta a túlélők koncentrációs-táborbeli motivációit, és azt figyelte meg, hogy azok a rabok élték túl legnagyobb arányban a szörnyűségeket, akiket valamilyen szabadulás utáni elképzelt cél motivált a kitartásra.
Későbbi terápiás elveit is erre a felismerésre alapozta: az ember kell, hogy személyes célt adjon az életének.
Edit is hasonlóképpen cselekedett, mikor képzeletébe, gondolataiba merülve távolította el magától a koncentrációs táborban megélt jelen borzalmát.
“Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.”
“Dr. Edie” terápiás eszközeit is a döntés szabadsága köré építi fel, szeretetteljes, odafigyelő, empatikus légkör kialakításával.
“Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a poszttraumás stressz-szindrómát említeném, jóllehet ezek a betegségek túlontúl gyakran fordulnak elő azok körében, akiket megismertem, megszerettem, és elvezettem a szabadságukhoz.
Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a jóváhagyásra, a figyelemre és a gyengédségre. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.”
Edith Eva Eger jelenleg 91 éves. Kaliforniában él és praktizál, előadásokat tart, dokumentumfilmekben szerepel, az On The Spot: Ellenségem gyermekei című műsorában készített vele riportot, amely a YouTube-on magyarul feliratozva is megtalálható.
A képek forrása: Pinterest, Rancho Santa Fé Review, Libri