2018 végén egy hirtelen ötlettől vezérelve hatalmas fába vágtam a fejszémet: Bene barátnőmmel együtt beneveztem a Spartan Race-re, a világ egyik legnépszerűbb katonai jellegű akadályfutó versenyére.
Most a legtöbbetek fejében biztosan megfogalmazódik a kérdés: Miért tesz valaki ilyet önszántából, nulla edzettségi szinttel? Higgyétek el, azóta ezt a kérdést én is ezerszer feltettem magamnak.
A válasz azonban egyszerű: szükségem volt egy hatalmas MOTIVÁCIÓRA az új évben, ami miatt egyszerűen muszáj eljárnom edzeni, és nem kereshetem többé a kifogásokat, hogy az adott délutánon épp miért hagyom ki az edzést.
Kifogáskeresésből azt hiszem lassan doktorálhatnék is.
Sosem voltam elhízott, az átlagnál kicsit magasabb testmagassággal rendelkezem, azonban az alakommal sosem voltam igazán elégedett.
Az utóbbi egy-két évben felszedtem pár plusz kilót is, köszönhetően a mérhetetlenül sok trash kajának, amit elfogyasztottam. Sosem figyeltem az étkezésemre, és rettenetesen édesszájú vagyok. Nálam több csokit senki nem tud megenni egy ültő helyében – emellett pedig szinte egyáltalán nem ettem gyümölcsöt vagy zöldséget.
Mindezek ellenére sosem volt nagyobb baj az egészségemmel, és a testem kitartóan tűrte, hogy 0-24-ben mérgezem egészségtelennél egészségtelenebb ételekkel.
A Spartan Race-re való jelentkezésemmel ezt is meg kellett oldanom: a rengeteg edzés mellett muszáj egy egészséges étrendet követnem, különben semmi energiám nem lenne.
A fentebb említett dolgokra egyáltalán nem vagyok büszke, azonban tudom, hogy engem is mennyire kiborítanak azok a bizonyos előtte-utána fotók, amelyek ugyan motiválóak, de nincsenek ott mellettük a tuti tippek – és azokról a szenvedésekről sem esik szó, amit minden ember átél, miközben megpróbál áttérni egy egészséges életmódra.
Ezért úgy döntöttem legyőzöm minden szégyenérzetemet, és leírom az igazságot: megmutatom, hogyan is néznek ki a mindennapok számomra, aki ténylegesen a nulláról (ha nem mínusz ötről) kezdi az életmódváltást.
Most már túl vagyok az első három hét megpróbáltatásain, számomra is meglepő eredményekkel, de kétségkívül történtek érdekességek ez idő alatt.
Amikor elkezdtem az 1600 kalóriás diétát, az első meglepő dolog az volt, hogy egyáltalán nem éheztem, sőt a napi öt étkezés annyira kielégítő volt, hogy a vacsorát úgy kellett letuszkolnom, pedig eléggé nagyétkű vagyok.
Az ételek könnyen és gyorsan elkészíthetőek, még úgy is hogy eddig egyáltalán nem jeleskedtem a konyhai “munkálatokban”. Az öröm azonban egy napig tartott, a második nap reggelén nagyon erőtlen voltam és szédelegtem, a harmadik-negyedik napon váratlanul rám törő hőhullámok pedig egyszerre ijesztettek meg és hoztak zavarba. Eleinte azt hittem, hogy betegség kerülget, de pár nap múlva kiderült, hogy a tüneteim inkább a hirtelen életmódváltásnak és cukormegvonásnak köszönhetőek.
Kemény felismerés volt, hogy a sok éves cukorevésemnek ilyen komoly következményei vannak.
Ezzel párhuzamosan volt egy mélypontom is, hiszen nem elég, hogy a család többi tagja a frissen sült házi pizzát ropogtatta mellettem hétvégén, az edzés sem ment úgy ahogy szerettem volna. A könnyűnek és alapvetőnek hitt feladatokat sem tudtam megcsinálni helyesen.
Kétségbeesve bombáztam a barátnőmet üzenetekkel: nem tudtam, mitévő legyek, és kételkedtem ebben az egészben. Ezúton szeretném megköszönni neki, valamint minden barátomnak, akik tartották bennem a lelket és hajtottak, nagyon nagy szükségem volt (és van) rájuk!
Azt hittem, hogy az étrend betartása lesz a legnagyobb kihívás számomra, mégis ez megy talán a legjobban.
Szeretem a bevásárlásokat, a konyhában eltöltött idő teljesen kikapcsol, és rájöttem, hogy tudok főzni – ráadásul nem is rosszul.
Akadnak persze itt is nehézségek, hiszen rengeteg tervezést, logisztikát igényel az életmódváltás.
Előfordult, hogy munkába érve észrevettem, hogy otthon maradt a reggelim. Komoly lelkierő kellett hozzá, hogy a kisboltban – ahol addig munka előtt minden reggel a kakaómat, péksüteményemet és csokimat vettem – fogcsikorgatva kutassak a csirkemellsonka és abonett után.
Vagy amikor barátnőmnél aludtam, és az egy napra elegendő kajám hat különböző dobozba fért csak bele: nem elég hogy egy hatalmas zacskó kellett, hogy átcipeljem őket, átérve telepakoltam a hűtőszekrényét. Szerencsére ezeket tudják a barátaim is és én is humorral kezelni, és teljes mértékben támogatják legújabb agymenésemet.
Az edzések sem mentek zökkenőmentesen, mert korábban sosem sportoltam semmit.
Rettenetesen türelmetlen vagyok magammal szemben, és mindig mindent rögtön akarok.
Rengetegszer keseredtem el, hogy semmit nem bírok megcsinálni, és hogy nem fejlődök. Végül a hirtelen nagy megerőltetésnek köszönhetően összeszedtem egy jó kis könyöksérülést – a már amúgy is rosszalkodó térdem mellé. Ez sem segítette el-elapadó lelkesedésemet a sport iránt. A sérülésnek köszönhetően kimaradt másfél-két hét edzés, és lényegében ezalatt el is ment a kedvem az egésztől.
Aztán a második hét végén elkezdtem látni a változást, és ez hatalmas löketet adott.
Feltűnt, hogy a hasam mintha kisebb lenne, a combjaim sem érnek össze végre, valamint lazán rámjött a régi ingem, nem feszített deréktájon. Ekkor már sejtettem hogy nem csak képzelem a változásokat.
Ráálltam a mérlegre: két hét alatt több mint két kilótól szabadultam meg – alig tudtam elhinni, úgyhogy háromszor is visszamentem megmérni magamat.
A harmadik hetem viszonylag nyugodtan és eredményesen telt, rengeteg pozitív megerősítéssel és bókkal, hiszen mindenki elkezdte látni rajtam a változást. Az edzések is jobban mennek már, az agyam pedig kizárta a körülöttem lévők ínycsiklandozó ételeit, szinte meg sem látom őket.
A konyhában egész eddigi életem során nem töltöttem ennyi időt, mint ebben a három hétben, de a kezdeti bénázások után mára szinte konyhatündérré váltam – előző hétvégén megsütöttem életem első kenyerét, ráadásul teljes kiőrlésű lisztből. Isteni lett!
Amit mindenképpen megtanultam ez alatt a pár hét alatt, hogy nem szabad türelmetlennek lennem a szervezetemmel és testemmel, és nem szabad túlzásba vinni az edzéseket sem.
Még messze van a cél, de már ez alatt a rövid idő alatt is rengeteget tanultam magamról, a testemről, az egészséges életmódról és nem utolsó sorban nagyszerű embereket ismertem meg, akik mára az edzőimmé vagy edzőstársaimmá váltak.
Pár hónap múlva remélem én is itt állok majd a Spartanos pólómban. 🙂
Szerelmese lettem az egészséges életmódnak, és izgatottan várom, hogyan alakul a jövőm.
Remélem, hogy a cikkjeim motivációt nyújtanak Nektek is, és belevágtok a régóta halogatott diétába, edzéstervbe.
Innentől kezdve egészen június végéig, az eplényi Spartan Race-ig rendszeresen jelentkezem új cikkekkel, illetve ha gyűjtök elég önbizalmat, akkor videón is találkozhattok majd velem.
Addig is tűzzetek ki magatok elé egy célt, és kezdjétek el megvalósítani! Nincs több kifogás! AROO! 🙂